Itt-ott novemberi köd ült a hegyek ölére, de a Nap időnként bearanyozta a hósapkás tetőket. A Pék hegyig (Mount Baker) is el lehetett látni a vancouveri toronyházak magasabb emeleteiről. Dalmai Péter nyugtalan álmából ébredt, meggörnyedve felült és lassan feltápászkodott öreg csontjai fogságából, az ágyából elbotorkált a nappali ablakáig. Meglátta a hegyet, ami évtizedek óta időjárás jelzője is volt. – Ma még hó is lehet – állapította meg – mint 1965 telén. Akkor nagy hó volt itt. És igen akkor hívta meg először Kardos Verát Vancouverbe. Segédmérnökként dolgozott egy útépítő cégnél, havi 480 dollárt keresett. Hónapokig spórolt, hogy a lányt vendégül láthassa, kifizethesse útiköltségét és még az itteni lakhatására és élelemre, néha egy-egy kirándulásra, étteremre is jusson. Kardos Vera a következő év májusban érkezett meg a városba, meghívólevéllel jött és öt dollár lapult a zsebében, amit a Kádár rendszer nagy kegyesen megajánlott az akkoriban nyugatra utazóknak. Péter már előre összeállított programokkal várta. Elsőként Vancouver nevezetességeinek megismerése volt a porondon, aztán egy vacsora est a Budapest étteremben. Majd körutazás Brit Kolumbiában, a legszebb természeti csodák megtekintésével. Mindebből a legjobban a Siwash Rock megtekintése tetszett a lánynak. Elmentek hát oda is. Még megvolt a kis Douglas fenyő a szikla mélyedésében, ami aztán a hatvanötös száraz nyár áldoztává vált. Talán rossz ómen volt ez a továbbiakra nézve, de akkor amikor feljutottak a fához, amihez csak nagyon nehezen lehetett felkapaszkodni, minden szép volt és biztató szavakat suttogott fülükbe a májust felfrissítő szél, amely észak-nyugatról érkezett és végig simította a Stanley park fáinak tetejét. Ketten voltak most. Azt hitték a világ tetején. De Péter csak úgy tudta megcsókolni Verának a boldogság könnyeiben úszó arcát, hogy egyik kézzel a fa törzsébe kapaszkodott.

-Még a végén lezuhanunk, ha nem vigyázok jobban -villant át a mérnök úr fejében az ijesztő gondolat.

-Fogjál erősen, szoríts magadhoz, ne engedj el – mondta a lány, aki szinte Péter gondolataiban olvasott. Péter pedig magához ölelte, szinte fájdalmas szorítással, minden karizmát megfeszítve olvasztotta magába, a karcsú női testet.

-A szemedben visszatükröződik az óceán. Gyönyörű és felfoghatatlanul kifejező az arcod.. Holnap vihar lesz, de már lehet, hogy este is megérkezik a rossz idő. Élvezzük ki ezeket a perceket, amíg lehet – suttogta most a lány fülébe. Több sem kellett, megcsókolták egymást, testüket elöntötte a vágy. A sziklába olvadtak percekig, mint az örök szerelem jelképei, amely egy legenda szerint az Istenség által ott elhelyezett emlékműve annak, hogy aki tisztán tartotta a saját életét, annak a tisztasága és lelkének finomsága lehet az eljövendő generációk öröksége.

– Honnan tudod, hogy vihar lesz.? -bontakozott ki a fiú öleléséből Vera.

– Nekem a Pék hegy mondja el ezt. Az a meteorológusom évek óta. Most kékes-vörösben festődött meg a hósapkája, ez haragot, süvítő szeleket és akár villámlást is hozhat.

– Köszönöm, hogy elhoztál ide! -nézett most a lány Péter szemébe.

– Boldoggá tettél!

– Nagyon szeretlek -suttogta a fiú. Te vagy az ünnepem, mert itt nagyon kemény világ van. Sok-sok ismétlődő szürke nap. Olyan harc folyik az utolsó dollárért, az érvényesülésért, amit otthon ti nem ismertek. Amióta lediplomáztam a vancouveri egyetemen állandóan bizonyítani kell önmagamnak és a környezetemnek, hogy érdemes volt, hogy megérte otthagyni az eredeti hazámat. Mindig egy igazi társra vágytam, akivel megszépülhetnek az itteni mókuskerék napok és hetek, a verklire húzott nappalok és a félelmekkel, a küzdelem sebeinek nyaldosásával teli éjszakák. Bár már sokkal jobb, mint a kezdetben volt, mert lassan beilleszkedtünk, összefogtunk a diáktársakkal, úgy élünk itt, hogy amit otthon kaptunk és a főiskolán, a családban, az tartott életben bennünket, aztán meg a selmeci szellem adott nekünk olyan sokat, abból táplálkozunk.

– De, amit eddig láttam, az is azt mutatja, hogy a világ egyik legszebb helyén éltek-szólt közbe Vera. – Itt minden legendának tűnik. A háborgó tenger, a hatalmas fák, a vízesések és ez a szikla is most itt, ami megint csak legendákat őriz úgy tudom. Ősi népek történeteiről mesél. Ilyen környezetben élni kész csoda. Bár az otthoniak is láthatnák és tudnák, hogy amit tettetek, az valamikor történelemmé válhat.

– Ennél szebben senki sem fogalmazhatta volna meg, ezt az egészet, az itteni életünk lényegét, de most már elég volt itt lennünk, menjünk vissza városba , egy finom magyaros vacsora vár bennünket a Budapest étteremben.

– A vén Dalmai gondolataiba fáradva most leült a foteljébe. Úgy döntött elhívja az unokáját Dávidot, hogy Veráról beszéljen neki. Hiszen annyira kérlelte, hogy erről a titokról lerántsa a leplet. Ezzel mintegy megadta magát a visszaemlékezés érdekében.

– Így lesz teljes a memoár, nem tagadhatom le azt, ami Verával és velem megtörtént. A szerelmet, a kibontakozást és a szakításunk drámáját is.1966 májusát követően a nyári hónapokban már megismertem leendő feleségem Mártát, akitől Endre fiam született. Brenda, Dávid és János, apja. Igen de az már egy külön történet.

– Még egyszer a Pék hegyre tekintett és beleborzongott a látványba, sötét felhők kúsztak a csúcsának fölébe, életének ez a tanúja, most a jövendőjéről küldött üzenetet.

– Dalmai Péter remegve nyúlt a mobiljáért, felhívta Dávidot.

– Fiam, ma be kell fejeznünk a memoárt! -mondta neki elhaló, de mégis határozott hangon.

(A fényképen a Siwash Rock Vancouverben.)

Talán olyan őszintén senki sem elemezte a soproni erdészlányok helyzetét a kanadai évek alatt, mint Orlóciné Mihály Márta. Csak ennyit írt szűkszavúan és szerényen visszaemlékezései elé: „ Class of 58.”. Ami annyit jelent, hogy 1958-ban szerezte meg erdőmérnöki diplomáját a vancouveri UBC egyetemén. Nincs ebben semmi dicsekvés, csak tömör, de egyben kifejező megjegyzés, ami mögött szinte emberfeletti küzdelem áll. Mert a Sopronból menekülő erdész lányok egy nehéz és félresikerült világból talán egy még nehezebbe kerültek azzal, hogy követték a forradalmár csoportot a Tengerentúlra. Igaz ő is bevallotta, hogy a nők megjelenése a hazai felsőoktatásban a kommunista kormánynak köszönhető. Ezt hívták az itthoni emancipációnak, aminek eredményeként fiatal nők ezrei kerülhettek be a magyarországi egyetemekre és főiskolákra. Az Erdőmérnöki Főiskola azonban kiemelten is a legkeményebb körülményeket teremtette a szebbik nem képviselőinek, hiszen azelőtt hölgyek soha nem tanulhattak erdőmérnöknek, minderre csak az ötvenes évek első felétől kerülhetett sor, mert korábban egyszerűen fel sem vették őket, mindenféle mondvacsinált előítélet alapján. Ahogy Márta önéletrajzában is kifejtette, a főiskola Sopronban nem állt készen a nők fogadására. Míg a fiúk már az induláskor előnyben részesültek az ósdi hagyományok teremtette miliőben, addig a lányokat valamiféle „csudabogárként” fogadták kezdetben. Nem volt szabad túl okosnak mutatkozni és bizony a mai világgal ellentétben a nőies bájakat is takargatni illett. Ennek ellenére gyakran előfordult, hogy még az egyébként jól nevelt professzorok is rajta felejtették a szemüket ezeken a bizonyos istenadta bájokon. Azután eltelt néhány év és a soproni főiskolás lányok bizonyítottak, hogy helyt tudnak állni legalább annyira, mint a férfiak, tanulásban, sportban, szellemben és tudásban. Mihály Márta ezért is emlékezik jó szívvel az egykori tanáraira, akiknek sokat köszönhettek. Így például Kiss Ignácra a matek tanárra, aki csendes modorában adta elő az aktuális anyagot és azt gyöngybetűkkel írta fel a táblára, majd előadása végén mindig finoman meghajlott. Botvai professzora, az erdészeti meteorológia és a talajtan kutatójára, aki a korszerű magyar termőhely-ismerettan megalapítójának is számított. Ő úgy adta elő egy-egy távoli földrajzi hely növény és állatvilágát, mintha többször is ott járt volna, de persze soha nem juthatott oda ki, mégis a hallgatók és Mihály Márta későbbi világkörüli utazásain ráismertek az öreg professzor által leírt tájakra, azok nevezetességeire. Sorolhatnánk még a jó emlékeket, amiket Márta megidézett, de a kanadai kihívás, a beilleszkedés nehézségei sokkal nagyobb nyomott hagytak életében.

Kanadában, a vancouveri UBC egyetemén következtek a soproni erdészlányok újabb megpróbáltatásai. Nőként ott is nehezen fogadták be őket. A diplomájuk megszerzése után nem tudtak állást szerezni, ha pedig valahol mégis el tudtak helyezkedni akkor a bérük jóval alacsonyabb volt a férfiakénál. Legtöbbjük erdészfiút választott élete párjául, miként Márta is, de amikor gyermekük született szembe kellett nézni azzal, hogy Kanadában nem volt szülési és gyermeknevelési szabadság, olyan, hogy bölcsődei elhelyezés akkor még ott egyáltalán nem létezett. Már eleve a munkahelyükön – ha volt ilyen – a terhes nőket egyszerűen elbocsátották. Karrierre, vezető állásra nem is számíthattak. Ennek ellenére a család összetartójaként az otthonukban mindent megtettek, hogy az új életük az idegen földön, amely befogadta őket, sikeressé váljon. A háztartásbeli szerepnek ráadásul még egy nagy előnye is megmutatkozott, gyermekeik megtanulták anyjuk anyanyelvét, a tiszta és szép magyar nyelvet, amit így tovább is tudtak örökíteni. Erre mindig büszkék voltak. A soproni erdészlányok ugyan nem tudtak diplomájuk szerinti erdészeti állásokhoz jutni, de ahogyan Orlóciné Mihály Márta megfogalmazta: „Lelkük mélyén örökre megmaradtak erdésznek.”

(A fényképen balról jobbra sorrendben Héjjas Kati, Andódy Edit, Viszlai János, LInk Magda, Héjjas Jóska, Kováts Miklós és Viszlai Éva volt soproni főiskolások.)

Dalmai Péter éppen rezidensi gyakorlatát végezte a vancouveri General Hospital neurológiai szakosztályán, amikor a bátyja felhívta, mert pénteken nagypapánál járt és szerinte az öreg szemlátomást nincsen jól. Beesett az arca, lesoványodott és már napok óta nem borotválkozott. Talán egy ápolót kéne találni a számára, mert lassan önmagát sem tudja ellátni. A szobákban rendetlenség, szétdobált holmik és földre szórt iratok, régi újságok. Ez borzasztó, ez nem mehet így tovább-magyarázta Joe. Értesítették a húgukat, Brendát is, ezért közös egyetértéssel döntöttek úgy, hogy meglátogatják nagyapjukat a westendi öröklakásban, szétnézni az öregúrnál és megbeszélni mit lehetne tenni. Szinte egyszerre érkeztek oda azon a ködös, esős novemberi napon. Bár előre jelezték érkezésüket, nagypapa láthatóan meglepődött, amikor mindhárman beállítottak hozzá. Dalmai Péter az ágya mellett a földön ült és egy újságból kivágott cikket szorongatott. Foltos pizsamanadrágban, szétgurult gyógyszerei között megdöbbentően elesett látványt nyújtott. Dávid fel akarta segíteni és az újságlapot kivenni a kezéből, de ő görcsösen szorongatta.

– Mi az Papuska kérdezte ? – tőle Péter. – Milyen cikk az? – aggodalmaskodott János is. De az öreg nem válaszolt. Csak ijedt tekintettel nézett rájuk. Igy hát Dávid szép lassan kivette a kezéből a Vancouver Sun kissé már gyűrött kolumnás odalát. Egy 1967 november 12-i cikk volt a közepén. Amikor elolvasták beleremegtek : Tragédia a 99-es úton West Bay Park közelében . Egy kétgyermekes asszony lelte halálát abban a balesetben, amit egy ittas vezető okozott tegnap az esti órákban. Martha Kováts Erdős az 1956-os magyar forradalom egyik résztvevője volt, A Soproni Divízió tagja, aki városunk egyetemén a UBC -in szerezte meg erdőmérnöki oklevelét A lead alatt pedig a teljes cikk, amely csaknem féloldalon számolt be a szörnyű tragédia részleteiről.

– Nagypapa hát nem tudtad elfelejteni? – sóhajtotta Brenda

– Nem, nem tudom. Minden diáktársamért imádkozom, akik elmentek már. De azokért főként, akik itt kinn életüket adták az első évek küzdelmei alatt. Márta nagyon szép lány volt, amikor ötödévesént kijutottunk Kanadába, Kováts Miklós már nagyon csapta neki a szelet. Mindjárt a partraszállás után összeházasodtak és boldogan éltek, két gyerekük született. Aztán a sors közbeszólt, csak tíz év jutott neki idekinn, mikor egyenesbe jutottak volna, egy részeg fickó telibe találta a kocsijukat, azonnal meghalt…De ő nem volt egyedül, sorban jöttek a következők, 1977-ban az egyik legjobb barátom Kis-Tóth János helikopter szerencsétlenségben vesztette életét, a Yukon felett repültek, amikor egy hirtelen keletkezett óriási viharban Dawson City közelében az erdőfelmérési feladataik közben a folyóba zuhantak.1978-ban már nyolcan hagytak itt bennünket, többségük valamilyen tragédia következtében. Ők az életüket, a vérüket adták, a beilleszkedés legnehezebb éveiben. Mi már jobban éltünk, már nyugodtabb, jómódú kanadai polgárokként…

– -Múltkor azt ígérted, hogy mindent lediktálsz nekem és nem folytatsz külön utakat, főleg olyanokat nem, amelyek nagyon megviselnek lelkileg- dohogott Dávid. – Most megmérem a vérnyomásod. Látom a gyógyszereid szétgurultak, talán napok óta nem is vetted be őket.

– Ez nem jó nagypapa, 178/12o. Nagyon magas. Most a szemünk láttára beveszed a gyógyszereidet, melyeket úgy tűnik hiába írtam fel. Oké? John és Brenda a tanú rá. Ami pedig nagyon fontos, hogy mi hárman, szeretnénk egy ápolót megbízni, aki naponta törődik veled néhány órát. A költségeit mi álljuk majd. Addig is Brendát megkérjük, hogy mosdasson meg téged, amíg János és én rendet rakunk a lakásban. Ne is tiltakozz! Olyan itt minden, mint egy oroszlán barlangban. Egyszerűen rémes!

– De én most diktálni akarok…Hetek óta nem jöttél hozzám, hogy az emlékkönyvemet folytassuk. Mi lesz, ha egyszer csak feldobom a talpam. Ki fejezi be akkor a könyvet, az 56-os erdőmérnök hallgatók történetét? – panaszkodott a nagyapjuk.

– Egyrészt rosszul emlékszel, csupán öt napja nem jártam nálad. Igaz akkor nem sok időt töltöttünk a jegyzeteléssel. Órákig a papírjaidat rendezted. Másrészt nekem sietnem kellett egy fontos kórházi kivizsgálás miatt. Most itt igyekszünk rendet rakni. Aztán szakítok időt a magnófelvételekre. Rendben Öregúr? Dalmai Firma úr?

– Látod te mindig megmosolyogtatsz. Huncut vagy Dávid!-intette meg ujjával maga is viccesen.

– Igyekszem Ópapa! És tudnod kell, mindhárman nagyon szeretünk és azt akarjuk, hogy maradj köztünk még sokáig. Tudod az édesapánk Endre, a te fiad Andrew sem fogadta meg a szavunkat. Agyon hajszolta magát, nem törődött az egészségével. Szegény anyánk sorsára jutott. Fiatalon haltak meg a szüleink, de te még hála Istennek itt vagy. És itt is kell még maradnod velünk. Gyertek öleljük meg a nagypapát – hívta most Dávid a többieket. Az ágyra ültették és mind a három unokája most átkarolta, Brenda még dúdolt is egy gyerekkori éneket, percekig ültek így együtt, elérzékenyülve, teljes összhangban.

– Aztán mindenki a feladatához látott.

– No öreg forradalmár most már jobban vagy? -kérdezte János a szemmel láthatóan meghatódott öregembert.

– Ha végeztünk majd Dávid felveszi a magnóra…?

– Hát persze így lesz Papa – nyugtatták meg. – Köszönöm! – ő csak ennyit mondott válaszként, miközben boldogság öntötte el a szívét, a szeretet melege.

– Meg is borotváltok engem?

– Persze hogy, csak előbb most pihenned kell egy kicsit, János a szakálszobrász, ő majd megcsinálja, Brenda főnövér pedig friss pizsamába bújtat, utána pedig belekezdünk a történeteid rögzítésébe. Úgy számoltam 234 oldal már készen is van, azokat leírtam neked a magnóról. Jól haladunk. Fel a fejjel!

(A fénykép Roller Kálmán könyvéből származik. „Mi is voltunk egyszer az Akadémián”)

Vancouver szívcsakrája vajon hol élteti ezt a formabontó várost, amely olyan szép, hogy sokan jobban szeretik, mint San Franciscot, öblöstül, Golden Gate -estül. Megyek az öreg Lions Gate hídon, gondolván talán itt megtalálom ezt a vehemensen dobogó, élettel teli szívet, a város erőforrását, amely inkább európai az előző amerikás viadukttól eltérően. Észak -Vancouverbe tartok és a mélybe tekintek, ahol óceánjárók, de apró vitorlások is megküzdenek a nagy tenger áramlataival. Királykék az óceán a verőnapfényben, mint gyermekkorunk (nekünk hatvanas évek eleji iskolásoknak) töltőtoll tintája, amit ha kifolyt itatóspapírral tunkoltunk fel. Gyönyörű ez a város, ezt mutatja az alattam végtelenségbe húzódó panoráma. Tudta ezt az őrült milliárdos Howard Hughes is, aki életének utolsó éveit a legmagasabb felhőkarcoló első két emeletének bérletében élte le. Senkivel nem érintkezett, még mormon szolgáit sem engedte magához, teljesen besötétített lakhelyére csakis kesztyűben és védőruházatban adhatták át neki személyes dolgait, no meg az ételeket, amelyeket szintén laboratóriumi vizsgálat után vett csak magához. Fiatal korában igazi nőfaló volt, de filmsztároknál lejjebb soha nem adta. Így jellemezték ezt a korszakát: „Fantasztikus orra volt rendezőkre és színészekre, olyan sztárokat indított el, mint Jane Russell, Jean Harlow, Jane Mansfield és Ava Gardner. Irigyei azt terjesztették róla, hogy az álomszép filmcsillagok kedvéért nyomult be Hollywoodba, de ez tévedés. Nem volt rá szüksége. Millióinak és hatalmának kevés nő tudott ellenállni, ráadásul jóképű volt, és amíg udvarolt, sármos gavallérként viselkedett”. Aztán gyorsasági rekordokat döntött meg, repülőgyárat alapított, politikusokat vesztegetett meg. Négy repülőbalesetet élt túl, ám egy napon kiszállt a saját maga által felkavart világból és Vancouvert választotta menedékeként . Csaknem egy évtizedig élt itt.

Milyen szerencsések a mi soproni fiaink, hogy nekik nem kellett ahhoz a kanadai nagyvárost megismerni, hogy a forradalom után rögvest ott köthessenek ki. Vitte őket Roller Kálmán dékán, aki lelevelezett, küzdött fogát csikorgatva, mindent jó előre elintézett; bár megosztó egyéniség volt, mégis a letelepedés ügyeit szakszerűen és nagy precizitással végezte, mondhatni egymaga is történelmet írt, kétségtelen sokat köszönhetnek neki a soproni erdőmérnök hallgatók.

Csapó Imre ötvenhatos soproni főiskolás egy találkozásunkkor sokat mesélt a különc milliárdosról, aki egészen 1976-ban bekövetkezett haláláig együtt szívta vele is az óceáni levegőt. Megmutatta a toronyházat, ahol az akkori világ legazdagabb embere élt.

-Tudod Howard Hughes története csak egy a sok közül, amit itt a Csendes óceán partján megismerhettünk. Megdöbbentő volt a kulturális sokk, a felfoghatatlan különbség, ami az ötvenes évek Magyarországa és az itteni világ között feszült. Csapó aki annak idején mérnökhallgatóként kamaranótákat énekelt Kováts Miklóssal az Alsó Lővér utca 8. számú kis ház emeletén és amatőr színészként nyújtott élményeket a Sopron közeli falvakban , nos ő elsőre megdermedt Vancouver fényeítől, a természet lenyűgöző szépségétől, mégis bevallotta ,hogy hiányoztak neki Moliére színjátékai, melyeket főiskolás színjátszó csoportjukkal adtak elő az ötevenes évek derekán. Hiányzott neki a kopott Csepel teherautó, amivel a vidéket járták és még a szigorú házinéni is, aki Stiaszny György felesége volt és a kamarájukba becsempészett lányokat képes volt kipenderíteni még az éjféli órákban is…Mi volt ez a hiány, ami évtizedek múltán is vágyakozást ébresztett a kivándorolt fiúkban? Sopron varázsa volt ez. Az itteni emberek különös jelleme, mint Bognár nénié, aki a Dimitrov téri diákszálló gondnoka volt, meg Tamás bácsié, a volt katonatiszté, aki étteremvezetőként kiporciózta a menza ”remekeit”. De le is szidta a fiúkat, ha a Fenyőgyöngybe, vagy a Deák vendéglőbe vitték a vacsorajegyük árát. Ó, fiúk, hát nem volt itt szép az élet számotokra még a nélkülözésben is egyedi világban, ahol úgy zenéltetek a vendéglőkben, ha éppenséggel nem volt zenekar, hogy selyempapírt fésűre téve hegedűt csináltatok Váradi Béla firma úr és Suhajda balek úr jóvoltából. Miért ért többet mindez nektek mint a meghasonlott, bomlott elmével világtól bezárkózó szuper milliárdosnak, aki meg akarta venni még Vancouvert is, de rá kellett jönnie a szellem hatalma nem eladó. Hiszen otthon nem kellettek nektek hollywoodi filmsztárok, ott voltak a csinos soproni lányok, nem kellettek repülőversenyek, a filmvilág álomgyárai, a megvásárolható zenekarok, a csillogó -villogó estélyek, feltaláltátok ti itt magatokat kamaráitokban, amelyek zsúfolásig díszlettek az általatok megálmodott világ tárgyaitól, lelketek kivetült szépségeiben. Hová lettek ezek, elrepültek a gonosz és ármányos idő szárnyán és megmaradt a puszta emlék, ami bizony velőig hatolóan tud fájni. Csak belenéztem Csapó Imre szemébe, és az abban bujkáló apró fényben megláttam, mennyire fájt is ez még a világ egyik legszebb városában is, gyógyíthatatlanul, mardosóan és felkavarón Soprontól vagy kilencezer kilométerre.

(A felvételen a Lions Gate híd Vancouverben)

Bőven volt mit átvinni az óceán nyugati partjára a soproni sport szelleméből, ami komoly eredményekre ösztönözte képviselőit. A főiskolások Kanadában letelepedett csoportjában kiváló sportemberek akadtak. Hagyományként vitték tovább a futball, a kosárlabda, az atlétika és a tenisz szenvedélyes szeretetét és e tekintetben is bizonyították a magyar virtus erejét. Legtöbbjük az Anger sporttelepen edzette fel magát a vancouveri szereplésekhez. Hiszen itt 1954-ben az Aranycsapat elleni küzdelemben avatták fel a létesítményt. A soproni főiskolások Puskás, Kocsis, Czibor és Deák ellen játszhattak, aztán tudásukat Brit Kolumbia Egyetemén mutatták be, amikor a futball soproni „sztárjai” a legnagyobb rangadókon megverték a helyiek csapatát nem is egy alkalommal. Még az itthoni évek alatt Háhn Fülöp jeleskedett az atlétikában. Ő az országos főiskolai versenyeken 800 méteres síkfutásban negyedik helyezést ért el. Grátzer Miklós is tagja volt a főiskola atlétikai csapatának. A tenisz kiválóságának pedig Szalkai András mutatkozott, aki később Vancouverben British Columbia „Mr.Tennis” címét nyerte el. Kozák Antal, akivel többször is találkozhattam kinn tartózkodásom ideje alatt, a fociban és a teniszben is egyaránt komoly sikereket ért el.

A soproni sportéletben is komoly érvágást jelentett az 56-os főiskolások távozása. Az összetartás, a küzdés, a kitartás és a legnehezebb helyzetekből is újra felállás jellemző volt erre a korosztályra. Ezeket a tulajdonságokat sikeresen kamatoztatták a Tengerentúlon. Valamit mindenki örökölt és valamelyik sportágban jeleskedett a nyugati parti nagyvárosban. Jákóy Endre például a vitorlázásban, amit a Balatonon kezdett el még itthoni diákévei alatt. Erről sokat mesélt nekem. A Magyar tenger örök szerelme maradt és mindig hiányzott neki Vancouverben is. Pedig – idős kora ellenére – a Kitsilano Yacht Clubnak évtizedek óta agilis tagja. Hajózik a tengeren, úgy ismeri a Lópatkó öböl (Horsesshoe Bay)környékét, mint a tenyerét. Még versenyeken is szerepelt, de nem ő aratta le a legnagyobb trófeát a családjában, hanem a felesége, Mrs. Marjorie June Jákóy, aki 1967-ben az év vitorlázója lett. Sajnos súlyos betegsége korán elvitte őt. Bandus folytatta töretlen energiával kiváló örökségét.

Vancouverben alig akadt sportág, amelyben az 56-os soproniak ne értek volna el jó eredményeket. Ilyen talán az ott nagyon népszerűnek számító jéghoki. Minden esetben, ha a Vancouver Canuks csapata bajnokságot játszott akkor szinte megállt az élet Kanada nyugati partján. Ám azt tapasztaltam, hogy amíg az üzletek kivetítőin is a jégkorong meccseket bámulták a kanadaiak, a soproni fiúkat ez abszolút nem kötötte le.

A kosárlabda egy kicsit más volt, amikor 1980-ban Orbay László a Soproni Erdészeti és Faipari Egyetem első küldöttjeként Vancouverbe érkezett, hogy letegye az ottani mester fokozatot az UBC egyetemén, egyben a SMAFC kosárlabdacsapatának és a magyar válogatottnak is kiválóságaként jelenhetett meg. Az UBC egyetemén nagyra becsülték itthon elért sporteredményeit. Sikeres vizsgái után rövidesen őt is befogadta a nagyváros. Évekig Vancouverben élt és öregbítette Sopron hírnevét a tudományos életben és a sport világában egyaránt. Elmondta, hogy kanadai életét a soproni divíziónak köszönhette. Jó kapcsolatokat ápolt Balatinecz Jánossal, Pászner Lászlóval, Kozák Antallal, Sziklai Oszkárral és Adamovich Lászlóval, akit nyolcvanadik születásnapján megrendezett ünnepségen ő köszönthetett.

( A fényképen az Aranycsapat. Velük játszottak a soproni főiskolások 1954-ben, amikor az Anger-réti sportlétesítményeket felavatták. A fénykép illusztráció)