Dzseki bácsi, egy letűnt világ „szupersztárja”

Ahogy az idő haladt Dalmai Péter egyre gyakrabban várta az unokáját, hogy folytassák memoárjának megírását. Dávid most nagyapjának soproni történeteit vette magnóra. Amiről az öregúr beszámolt az teljesen idegennek tűnt a vancouveri hétköznapok forgatagában. Mégis elemi erővel hatottak rá, hiszen nincsen új a nap alatt, ezek a történetek a múltból ágaztak a jelenbe és komoly tanulságokkal szolgáltak számára is.

-Tudod Dávid, Sopron az élmények tárháza volt. De kellett egy karmester, aki a „zenekar” összjátékát képes volt irányítani. Ilyen volt Dzseki bácsi, az örök diák, aki 1922 -ben iratkozott be a főiskolára és 1951-ben végzett ott. Igazi mókamesterként szórakoztatta a diáksereget, de népszerűsége túlmutatott a hallgatók sokaságán. Követőinek se szeri, se száma, mert kellett a show, kellett a produkció még akár az ötvenes évek legsötétebb korszakaiban is. A nagy szórakoztató ma már hiányzik a mi életünkből. Akkor soproni főiskolásként csodálattal hallgattuk a meséit, nevettünk a tréfáin, megjegyeztük anekdotáit és arany mondásait. Nem is tudom, miként teremhetett egy ilyen ember, akinek a neve, ha nem hozza haza az édesanyja Amerikából, talán ott lehetne a Hollywoodi hírességek sétányán. (Szüleivel a múlt század első éveiben – jobb megélhetést remélve – kivándoroltak az Amerikai Egyesült Államokba, ahonnan 1914-ben hazajöttek erdélyi rokonaik meglátogatására, de az időközben kitört világháború miatt már nem tudtak visszautazni.) Már a megjelenése is jóhiszemű derültséget váltott ki, alacsony termetéhez mérten nagy kobakja, fekete szemei, bozontos szemöldöke, huncut mosolya, amely mindig ott bujkált ravasz góbé fizimiskáján egy komikus kihívással felért. Ismerte az összes soproni hangulatos borkimérést, a vendéglőket és sörözőket. Egy egész csapat kísérte a Sas térre, Baumholtz nénihez borozgatni, aztán tovább a híres Wutschek kocsmájába. A Pannónia a sörözőjében pedig újabb körök következtek, majd a Royalba is betértek. A Rókalyukban Parragi főszerkesztő várta őket, a város legjobb tollú zsurnalisztája, meg annak segédszerkesztői a Bihari urak.

-Voltam több előadásán is, az őslénytant és geológiát oktatta, amikor diplomájának megszerzése után tanári állást kapott az egyetemen. Persze ott is inkább anekdotázott. Sajnos nem tartott velünk Kanadába, pedig megédesítette volna a legnehezebb napjainkat is. Ne higgyük, hogy pusztán a bohóckodással kimerült a tárháza, mert ő valójában egy igazi szellemi ember volt. Éles eszű, művészlélek, aki értett az emberi szívek megdobogtatásához. A rendes neve amúgy Böszörményi Nagy Károly volt. Olvastam egy jellemző történetet róla a Kanadai Öregdiákok Lapjában, a Kapocsban, eszerint már nős ember korában havonta egyszer, felesége engedélyével kimaradhatott. Egy ilyen kimaradás után halkan lopózott be a szobába, miközben a falióra megkondult, jelezvén, hogy éjjel 1 óra van. Neje felébredve rögtön ráripakodott: „Azt ígérted, hogy 10 órára hazajössz, az óra pedig egyet ütött!” De Dzseki bácsi részéről sem maradt el a replika: „Igen szívem, mert a nullát nem üti.”

-Különös ember volt. Nem mindennapi sorsútjával, megismételhetetlen kalandjaival. Megelőzte korát, de örökkévalóvá is tette egy igaz soproni nevettető, a megtestesült vidámság és jókedv archetípusát.

(A fényképen egy nevezetes firma – Dzseki bácsi. Forrás: Magyar Mezőgazdaság.)

Amikor legközelebb nagyapához mentem döbbenetes kép tárult elém. Mivel megbízott bennem és adott egy kulcsot, amivel bármikor bejuthattam a lakásába, rányitottam az ajtót, telve aggodalommal és rossz érzésekkel. A nappalijában ült kedvenc foteljében és csak egy alsónadrág volt rajta, de a kezében Sauer gyártmányú golyós puskáját szorongatta.

-Mit csinálsz nagypapa? A frászt hoztad rám!

– A legnagyobb nyugalommal nézett rám és a legdrágább kincsét egy puha ronggyal tovább simogatta.

– Ne félj nem akarom lelőni magam!

– Miért nem nyitottál ajtót a csengetésre? – korholtam le.

-Gondoltam úgyis be tudsz jönni!

-Na de ez a puska. Jócskán rám ijesztettél.

Igen ez a puska. Régi szép emléket idéz fel. Tudod-e, hogy a legtöbb erdőmérnök hallgató társamat, gyerekkorában az erdőhöz, a természethez az első vadászélménye kötötte oda. Más volt akkor még a világ. Minden más. Volt tisztelete és becsülete az erdőjáró embernek. Évfolyamtársamtól Jákóy Banditól tudom, hogy ő az édesapjával gyakran járt a Magas- Bakonyban vadászatokra. Egy alkalommal Iharkútra mentek a család egyik régi ismerőséhez, Baranyai Jóskához. És ezen az alkalmon ott volt velük Witt Lajos is, aki aztán jött velünk 56-ban Kanadába, az egyik legidősebb erdészként. Lajos bácsinak minden porcikájában ott volt az erdő, a vad szeretete, hiszen ő az Ugodi Erdőgazdaság megbecsült vezetője volt, az Eszterházy Hitbizomány jeles rangú alkalmazottja. Mint a tenyerét úgy ismerte a Bakony szívében rejtőző ösvényeket és sziklafokokat, a legrejtettebb zugokat is. Pedig a Bakony igazi vadon, rejtélyes sötét erdő, ahol a járatlanok könnyen eltévedhetnek.

– Ez a vadászat Jákóy Bandi életében meghatározó, szinte történelmi jelentőségű volt, mert a közeli Bakonybéli kolostorból díszvendégként Mécs László paptanár és költő is csatlakozott hozzájuk. Valószínűleg itt ihlette meg híres versét a csodálatos táj és annak történelme. Itt született meg a gondolataiban a Bakonyi látomás című verse. Maga a vadászat órákon át csaknem eredménytelennek bizonyult, szinte semmi sem került terítékre. Inkább maga a cserkelés, az erdei gyaloglás, a híres paptanár és poéta lelki kisugárzása és példamutatása volt Jákóy barátomra nagy hatással. Aztán jött a nap kiemelkedő eseménye. Bandinak sikerült egy nyulat terítékre vinnie. Az első igazi vadász élményét kapta ajándékul a Bakonytól. ”Szép lövés volt kis Bandus!” dicsérte meg Witt Lajos az örömtől sugárzó kisfiút. A sors úgy hozta, hogy Lajos bácsi legyen ezután a vadászkeresztapja. Aki ennyit mondott az újdonsült jágernek: – Az elszakított országrészek nemes vadjainak nevében vadásszá ütlek kis Tasziló! (Jákóy András édesapjának, a volt selmeci diáknak balekneve volt Tasziló)

-Hát igen most a puskámat tisztogatva ez a szép történet jutott eszembe. Tudod Dávid nagyon szeretném, ha ez is bekerülne az emlékkönyvembe. Igaz Jákóy Bandustól hallottam először, de nem csupán őt juttatja eszembe, hanem például Szy Ferencet, Major Ricsit is, akik ugyancsak imádták az erdőt és vadásztak is a szó legnemesebb értelmében. Mindketten könyvet is írtak kanadai vadászélményeikről. Nekem pedig ez a puska, amit most a kezembe fogok a te édesapádat, a fiamat juttatja elsősorban eszembe, ugyanis tőle kaptam ajándékba ezt a fegyvert. Szóval rá emlékeztet. Magyarországon, az otthoni erdőkben használtam először. Nekem a hazai tájakat és erdőket is felidézi: a Kőris-hegyet, mellette a Parajos-tetőt és a Tönkölös-hegy hátát, meg a Gerecse vidékeit a Nagy-Somlót, az Öreg-Hegyet, a Hajagost. Hosszú barangolásaimat, az erdő reggeli harmatát, a vadak alkonyi surranását és a völgyek feletti madárfüttyöket látom és hallom benne, ha a szemem behunyom.

(Játszódik 1955.május 16-án)

Olyan hivatalosan hangzott, hogy megdermedt tőle az ember szíve: „Erdőmérnöki Főiskola Ifjúsági Zenekara”. Pedig ismerték ők a Rock Around the Clock-ot is, vagyis „Rock éjjel-nappal, táncolj szakadatlanul”. A világhírű zenét, amiben már ott volt az ifjúság lázadása és a szabadabb szerelem mindent feszítő, émelyítő, kirobbanó élményvilága. Itt a világtól elzárt soproni zsákban azonban még a bálokon ismerkedtek a fiatalok, mamák kísérték lányaikat – a soproni lányok pedig híresen szépek és bájosak voltak – kísérték őket a táncparkettig, ahol sok erdőmérnök hallgató figyelte, kit lehetne meghódítani, kivel lehetne szorosabbra fűzni egy szépen induló kapcsolatot. Szóval ez az ifjúsági zenekar meglehetősen nyitott volt a nyugatról beáramló slágerekre. Divat volt az osztrák Rot Weiss Rot rádiót hallgatni, onnan kaptak ihletett és átvettek igazi slágerszámokat is, amit próbáltak lejátszani, de ennek nagy ára volt még akkor, egy évfolyamtársukat azért rúgták ki a főiskoláról, mert a Vörös Szikra magnójáról lejátszotta Glenn Miller egyik remekét. Vajon honnan szerezte meg? Becsempészett bakelitről? A Sotex Kultúrházban sok más jó együttes is fellépett. Négy üzemi fúvószenekar működött a városban, talán a leghíresebb Feichtinger István által vezetett Vasöntöde zenekar volt. A zenekar a Schweizerhausban is játszott, és 1956-ban szűnt meg, amikor a tagok többsége nyugatra távozott…

A másodéves Dalmai Péter sok sikert aratva gitározott és kiválóan játszott a harmonikán zenekari társa a harmadéves Benkő Géza is. Géza hívta fel a figyelmét a barna hosszúhajú lányra, akit Verának hívtak. A lány csibészesen vidám stílusával könnyen meghódított bárkit, de Péter visszafogottsága, okos gondolatai hatottak a legjobban rá. Első találkájukon a Károly kilátóhoz biciklivel tekertek ki. Akkoriban ez nagy számnak számított, hiszen egy valamirevaló Csepel kerékpárt is alig lehetett a műszaki boltokban kapni.

-De jó bringád van! – nevetett Vera, amikor meglátta Pétert egy öreg, már kissé rozsdásodó Sparta-val tekerni.

-Kölcsön kaptam, egy soproni évfolyamtársam édesapjáé volt, még a világháborúban szerezte valahol, amikor a keleti front összeomlott ezen a gépen 180 kilométer tekert le majdnem egyhuzamban, hogy a családját elérje Pozsonyban. Aztán együtt menekültek tovább Németországba, a kerékpárt is vitték magukkal, úgyhogy híres drótszamár ez.

-Ez az enyém csak egy Csepel, semmi legenda nem fűződik hozzá.

-De szép új gép!-dicsérte Péter.

-Szóval erdőmérnök hallgató vagy, ezt mondta nekem a Benkő Géza, őt jól ismerem, mert egy párszor szerenádot adtak a fiúk és a legtöbbször ő harmonikázott.

-Szerenádot!?

-Ühüm! Ez itt egy hagyomány. Az erdész fiúk egyébként nagyon szépen tudnak énekelni . Régi, selmeci nótáik vannak.

– Ó Selmec, az nekünk maga az istenadta fényben tündöklő ősi fészkünk, mindenünk onnan ered, a szokásaink is. Csak…ekkor Péter hirtelen elhallgatott.

-Miért szomorodtál el? – kérdezte kedvesen Vera.

-Nehéz erről beszélni, de ezeket a hagyományokat napjainkban tiltják. Aki például waldent visel, azt kidobják a főiskoláról. Igazából dalolni sem szabad, meg a szakestély, az erdészbál is tiltólistán van.

-Erről már hallottam. Nagyon szomorú ez. Kinek ártanának ezek a szokások? Ezek inkább az összetartozásotokat, a büszkeségeteket szolgálják. Mások vagytok velük, mint a többiek.

-Te is így látod?

-De még mennyire. Itt Sopronban most nagyon elzártan élünk a világtól, de biztosan észrevetted sok minden fennmaradt a régi világból. A Kisvárkerületen régi piac van, olyan kofákkal, akik már évek óta árulnak ott, oda pedig furcsa kézi szekereket húznak a tősgyökeres idős soproniak és a „Neuhofban” vagyis az Erzsébet kertben még előfordul, hogy kalapot lengetve „Alászolgájával” vagy „Van szerencsémmel” köszönnek egymásra a régi időkből itt maradott polgárok. Élnek a hagyományok. Sok minden más is.

-Milyen okos lány vagy te! – derült fel Péter arca.

-Tudod mi egy belsőbb körben, aminek Benkő Géza is a tagja, akit te ismersz, szóval azzal a társasággal sokszor elmegyünk a Fenyőgyöngy étterembe. Ott szoktunk valódi selmeci nótákat énekelni. A múltkor pedig, igaz már kicsit túl sok sör után, az egyik barátunk és főiskolai társunk, Grátzer Miklós egy bicskával megvágta a kezét és vérrel írta fel a falra, hogy Selmec. Mi pedig követtük őt és keretbe foglaltuk a saját vérünkkel, azt a feliratot. Még most is ott van.

Verának kikerekedett a szeme. Aggodalom, de őszinte csodálat is bujkált a tekintetében. – Szóval ti voltatok azok ??? Ennek már híre is ment és úgy hallottam nyomoztak is utána. Én…az az igazság nagyon büszke vagyok rátok és főként Terád. Közel hajolt a fiúhoz, éjfekete szemeiben különös tűz égett. Péter nem tudta leplezni felkavaró vágyát. Lassan közeledett a szájával Vera szájához, aki nem fordította el az arcát. Először csókolták meg egymást és az sem érdekelte őket, hogy alig tizenöt méternyire a tölgyfák árnya alatt több orosz teherautó is parkolt, hatalmas parabolaantennákkal vizslattak nyugati irányba, Bécs felé, ahol egy nappal korábban kihirdették Ausztria függetlenségét. „Österreich ist frei!” (Ausztria szabad!) kiáltotta Leopold Figl külügyminiszter a Belvedere palota erkélyéről.

(A fényképen a soproni főiskolások zenakara. A felsőbb harmonikán Benkő Géza játszik, akinél vancouveri utam során többször is vendég voltam.A fotó Benkő Géza gyűjteményéből származik.)

Egy napon Dalmai Péter levelet hozott az unokájának. Szinte szó nélkül átnyújtotta neki. – Most ez beszéljen helyettem-mondta Dávidnak. -De annyi bizonyos ez is bele kerül majd a memoár könyvembe. Hogy miért azt meglátod majd, ha elolvasod.

Kedves Barátom! Örökös Firmám, Péter!

Hosszú ideig nem írtam neked és ennek fő oka, hogy megsuhintott a kaszás a pengéjével. Nem részletezem, de ez egy kisebb fajta infarktus volt. Szerencsére még időben beszállítottak az győri kórházba és a szívkoszorúérben keletkezett vérrögöt feloldották, aztán úgynevezett „sztentet” helyeztek az érbe. Néhány nap múltán már egészen jól voltam, csak az általános gyengeség zavart nagyon, ami ilyenkor természetes állapot az orvosok szerint. Egyhónapos szanatóriumi rehabilitáció után már újra visszatért az életkedvem, sokat sétálok azóta is, visszafogtam a tempóból, hiszen rá kellett jönnöm közel vagyok a kilencvenhez, ahogy mondani szokták minden egyes nap ajándék az élettől. A családtól távol, a szanatóriumi lábadozásom alatt jutott időm a gondolataim elmélyítésére, morfondíroztam az életről, a mi diákéveinkről is. Kezembe került egy könyv, amit feleségem, Edit hozott be a kórházba, hogy ne unatkozzam. Abban szinte minden 56-os évfolyamtársunk név szerint is meg van említve. Grátzer Miklós legutóbbi nyilatkozata is benne van, ahol kifejti mennyire kegyetlen dolog az élettől, hogy mi ötvenhatosok immár alig vagyunk néhányan. Itthon is megfogyatkoztunk, és ti ott Kanadában sem vagytok már sokan. „Ki lesz az utolsó, aki majd lekapcsolja a villanyt?”- teszi fel a filozofikus kérdést, ami persze rengeteg gondolatot felébreszt az emberben. Hát igen lesz majd egy utolsó, de mi már most is az utolsóak vagyunk. Az utolsóak, akik még eljárhattak a nagy professzorok előadásaira, vizsgázhattak is még náluk. Ismertük Roth Gyulát, Winkler Oszkárt, Sébor Jánost, Fehér Dánielt, Fekete Zoltánt, Stasney Albertet, Lámfalussy-it, és még sorolhatnám. Ti pedig akiket elsősorban Roller Kálmán, Adamovich László, Sziklai Oszkár vezetett Vancouverbe és tanulhattatok ott tőlük magyarul, ti is már csak az emlékeitekben őrizitek őket.

Hanem ti valóban nagy dolgot vitettek végbe, hírnevet szereztetek a magyar erdészeknek és az erdészeti tudományoknak a nagyvilágban. A tudomány nemzetközi nyelvén ezért fennmarad a nevetek, és tetteitek is beszélnek majd rólatok évek, évtizedek múltán is. De mégis szomorúan gondolok arra, hogy mondjuk 50 vagy még inkább 100 év múlva mi marad a ti magyar hagyományaitokból, szellemi kincseitekből ott a nagy óceán nyugati partján? Emlékművek, emlékhelyek, tudományos jegyzetek és könyvek, újságcikkek, fényképek és filmek, a vancouveri egyetem történettára megőriz ugyan benneteket, de valljuk be őszintén maga a csodálatos anyanyelvünk idővel feloldódik majd, és talán ha nem is tűnik el végleg, a jövő nemzedékei egyre kevesebben beszélik majd azt. Igen tudom, hogy foggal-körömmel küzdöttetek éppen a magyarságotok megőrzéséért, Selmec hagyományainak életben tartásáért. De marad-e majd ebből valami? Selmec persze olyan, hogy semmi sem olthatja ki értékeit. Selmec nem csupán a magyar és az európai erdészeti, bányászati, kohászati tudományok bölcsője, hanem egyben nemzetközi mértékű szerepet is játszik az emberiség tudásvilágában. Németek, osztrákok, szlovákok és sziléziaiak, meg még számos nemzet fiai tanultak és tanítottak ott. Valahol azt olvastam a selmeci bányagépeknek angol és francia tudósok is csodájára jártak. Az elhivatottak azután – a kényszerű menekülés során – átörökítették ezt a tudást Sopronba , az ötvenhatos Soproni Divízió pedig elvitte a világ másik felébe, Kanadába is. Mi pedig, akik itt maradtunk a soproni Alma Materben őrizzük azt.

Ennek a hatalmas szellemi kincsnek nem közvetítője az anyanyelv, mert a legtöbb nagy tudós több nyelven is beszélt, ti pedig Kanadában angollá tettétek. Ezért megkövetem most magam, amiért a vancouveri jövőről borús képet vázoltam fel. Az elmúlás mégis fáj. Fáj, hogy a hősök beteljesítve küldetésüket szétporladnak az idők forgatagában. Vajon lesznek -e még olyan nemzedékek ,amelyek emlékeznek rájuk? Nem tudom. Csak azt tudom, hogy nagyszerű emberek vagytok!

Drága Barátom!

Személyes dolgokról szerettem volna neked írni, de látod elkalandoztam a gondolataimban. Nem akartalak fárasztani ezekkel a dolgokkal, de tudom – hiszen jól ismerlek – te is sokat rágódsz ezeken a kérdéseken. Valóságos „esszét” írtam neked, talán túlságosan is fellengzős, patetikus stílusban, de mit csináljak így érzek, így vélekedem ma is. Ígérem legközelebbi levelemben a családról, a mindennapi életünkről, örömeinkről és családi eseményeinkről számolok majd be neked.

Csak legyen legközelebb! Jó egészséget neked és a családodnak.

Ölel barátod Gábor, alias Csavar. Üdv az erdésznek! Jó szerencsét a bányásznak!

(A fényképen jómagam az 1956-os emlékműnél Vancouverben.)

A következő találkozást Dávid erőszakolta ki a nagyapjától. Annál is inkább fontos volt ez, mert az öreg az utóbbi napokban magába mélyedt, beszélni sem kívánt senkivel. Csak ült és maga elé nézett, amikor unokája meglátogatta pusztán egy halvány mosoly bujkált az arcán. Dávid megdöbbent. Nem épülhet le, azt már nem engedem! Most azonnal elviszem a Stanley parkba, amely a Papa kedvence volt mindig is. Nehéz volt az öreget felnyalábolnia, mert teljesen elengedte magát, az ölében vitte ki az autójáig. Minden tiltakozása ellenére betuszkolta a kocsijába és tíz perc alatt odaértek. A park egyik bejáratánál- ahol erre a célra automatákat helyeztek el – vettek egy kis elemózsiát a mosómedvéknek és a szemtelen csíkos mókusoknak. Ez volt az első mozzanat, ami az öreget kimozdította melankóliájából. Szürke szemében fény csillant. Leültek egy padra és belekezdtek az etetésbe. Mogyorót, kukoricát és tápgranulátumot szórtak a kis csapatnak, melynek tagjai egyre közelebb húzódtak az újabb és újabb falatok reményében. Néhány percen belül egy kis állatsereglet kunyerálta tőlük a finom falatokat.

– Sokszor kérdeztem már tőled nagypapa, hogy egyáltalán miért kellett eljönnöd Kanadába? Erre soha nem adtál világos választ. Mindig arra hivatkoztál, hogy a legtöbben a forradalom leverése utáni megtorlástól féltek.

– Amikor a „kópházi csata” utáni percekben, még az oroszok beözönlése előtt, az ötödévesek egybegyűltek egy öreg présházban, Grátzer Miklós kijelentette, hogy ő bizony átmegy Ausztriába. 15 percet adott a többieknek, hogy válasszanak, vele tartanak -e, vagy maradnak itt. A végén tizen szavaztak a távozás mellett, öten maradtak. Kulacsot (Grátzer Miklós balekneve) pedig megválasztották vezetőjüknek, aki az is maradt még évek, sőt évtizedek hosszan át. Baraskó Jancsi, Gáspár Jóska, Háhn Fülöp, Jandó Tibi, Magasi Laci, Oroszlán Jóska, Péter Jóska, Tarnocai Karcsi, Varga Pál elindultak a határ irányába. Követték Kulacsot új reményekkel telten, fegyverrel a kezükben. Grátzeréknek mindössze negyedóra kellett sorsuk gyökeres megváltoztatására. Nekem fél napig tartó vívódásba- felelte Dávid nagypapája. Aztán felélénkülve, lázas buzgalommal szórta tovább a finomságokat a kis jószágoknak. Dávid terápiája úgy látszik bevált.

– Mondtad már, korábban hogy sokan persze kalandvágyból, a jobb élet reményében is elmentek…

– Hűha, ha ezeket az okokat mondtad volna, Roller Kálmán professzornak, aki a vancouveri letelepedésünk igazi motorja volt, vagy az örök szabadságharcos Benkő Gézának, meg még másoknak is, akkor ők darabokra szedtek volna téged. Ők mindig azt hajtogatták, hogy a lábukkal szavaztak, amikor ott hagyták az óhazát. Gyűlölték a kommunista rendszert. Pedig a professzorok jelentős része az MKP tagja volt. Na persze próbáltak volna kimaradni a kötelező párt lózungok alól. De azért volt erre is példa, Adamovich László, alias Cinke, ő még templomba is járt, bár ezt tiltotta a párt a tanároknak. Ő mégis vallásos életet élt a legvadabb Rákosi rendszerben is. Kapott is figyelmeztetést nem egyszer. Sokszor a kirúgás szélén állt. Mi diákok nagyon szerettük, őt, persze nem a hitélete miatt, hanem az embersége okán. Nála viccesebb mérnöktanárt még életemben nem láttam.

– Ami azt illeti jómagam, mint mondtam, fél napon át töprengtem arról, hogy mit tegyek, végül úgy döntöttem, hogy én is megyek. Ennek pusztán egyetlen oka volt, egy különös lány, egy nagy szerelem, őt Verának hívták.

– Na hiszen nagypapa ezt még soha nem mondtad el. Bevallom azért hoztalak ide, hogy kirángassalak a depressziódból. Olyan befelé forduló voltál, hogy már azt hittem baj van. Tudod mit, most veszek neked, egy finom halas szendvicset a Canada Place-en. Megiszunk rá egy jópofa sört. Oké!? De mielőtt odamennénk, szeretném, ha erről a titokzatos Veráról ejtenél még néhány szót.

– Na csak lassan a testtel! Előbb a szendvics meg a sör, aztán talán mondok róla neked valamit. De egyezzünk meg, olyan felkavaró számomra ma is ez a történet, hogy minden fejezet előtt egy halas szendvics meg egy korsó sör jár nekem.

– – Megegyeztünk? – nyújtotta vigyorogva Dalmai úr az kezét az unokájának.

– Rendben nagypapa. Itt van nálam a magnó. Kezdheted.

– Majd a tengerparton. Úgyhogy induljunk. Dávid Fordjával gyorsan leértek a város legszebb panorámáját nyújtó óceán partra. Hűvös szellő fújdogált, a távolban az észak-vancouveri hatalmas hegyek kéklettek, a Grouse, a Cypress és Seymour havas csúcsai is látszottak. Álomszép panoráma tárult eléjük.

– De az öreg úr, mégis megmakacsolta magát. Élvezettel befalta az ízletes Halibut filét, a zamatos jéghideg sörrel kísérve, de aztán újból elhallgatott.

– Nagypapa! Dalmai úr, megígérted !!!

– Titkos dolgok ezek. Nem valóak az emlékirataimba – ráncolta össze a homlokát az öregember.

– A memoár csak akkor teljes, ha nincs benne elhallgatott élettörténet – válaszolta Dávid.

– Rajta, ne hagyd magad unszolni!

(Fénykép: Canada place.Utazás katalógus)