Benkő Géza az örök forradalmár

Benkő Géza az örök forradalmár

És végül mi marad? Két ötvenhatos emlékmű kilencezer kilométerre a hazától? Milyen nehéz volt azokat is kiharcolni Brit Kolumbia fővárosában, Victoriában. De most már ott áll a volt soproni erdőmérnök hallgatók és a kanadai magyar körök az egyesületek tagjainak jóvoltából. Megállok az emlékműnél, miközben fokozódó erővel mossa a nyugati parti eső az arcomat, de nem bánom, egy harmonikás kisfiú jár az eszemben, aki pesti srác volt és cserkészcsapatának búcsúztatásakor, mivel Rákosiék betiltották azt is, könnyeivel küszködve eljátszotta az utolsó dalt, de nem tudta, hogy egy régi Magyarországot sirat, ahol még kalapot emeltek egymásnak az emberek és hittek a szavak őszinte erejében és az összefogásban. Évtizedek teltek el azóta, most itt vagyunk Victoriában. A kisfiú egy meglett korú, ősz halántékú férfivé vált azóta, ő aki fogadott engem, feleségével Marikával az oldalán. A házuk közelében azálea bokrok virágai nyíltak, a hatalmas kertben pedig időnként szelíd szarvasok, legelésztek a közeli patakról érkezve a csalogató virágillatokra. Nézem vendéglátómat és a kétség gyötri szívemet. Ő hát a nagy harcos, a kérlelhetetlen örök forradalmár, a „West Coast citizen”? – kérdezem önmagamtól. Ő az aki a soproni erdészek 56-os befogadásának tizedik évfordulóján, magyar zászlót bontott ki a kanadai tartományi főváros városházának tornyán, majd száz autót vonultatott fel a csendes anglikán kisváros utcáin dudaszó és polgárpukkasztó jelszavak mellett, és azontúl minden évtizedes megemlékezésen újabb és újabb meglepetésekkel állt elő, a T-54 es szovjet tank élethű papírmását égette el, a forradalom eltiprásának szimbólumaként, leveleket, petíciókat írt a magyar ügyért, ami fel kellett volna ,hogy ébressze a világ lelkiismeretét, hogy” soha és sehol el nem árulják, amiért a magyar harcosok életüket adták”. És végül főszerepe volt az 1989-es emlékműavatásnál is. Annak az emlékműnek az avatásánál , ahol most állok a Queen Elizabeth Parkban, Viktória kertvárosának szívében.

Amikor találkoztunk Benkő Géza éppen a Magyar Szabadságharcos Szövetség Kanadai Elnökének tisztét töltötte be. Plakátokra, zászlókra, életutat végig kísérő dokumentumokra és jelentőségteljes fényképekre számítottam a házfalakon módszeresen elhelyezve, de ehelyett takaros rend és a jólétbe foglalt otthonos nyugalom fogadott. Magyaros berendezésű konyhájuk asztalán mézes csupor díszelgett, Géza bátyám kedvenc csemegéje, és a harmonika amin gróf Teleki Pál főcserkész temetésén játszott, még mindig megvolt, mutatta is a házigazda. A mézet Géza nagyapja szerettette meg vele, aki a múlt század harmincas éveiben méheket tartott, és talán a míves muzsikát is ő adta a kezébe valamikor. Ez a férfi, aki most hellyel kínált egy bölcs és hosszú küzdelmekkel teli életutat viselt az arcán. Élesen fürkésző tekintettel és megdönthetetlennek tűnő világszemlélettel jelenik meg ma is előttem, akitől kérdezni sem illett volna semmit sem, hiszen szó nélkül is magáról vallott, miközben a Sziklás hegység indiánjainak ősi zenéjét varázsolta valahonnan elő öreg lemezjátszóján.

Mindig büszke volt arra, amit magyar professzoraitól tanult. Oszi bátyjától (dr. Sziklai Oszkár), vagy Cinke tanár úrtól (dr. Adamovich László). Éppen utóbbitól, aki úttervezést, hídépítést ültetett át a soproni erdőmérnökök tudástárába. Soha nem gondolta, hogy 1958-ban egy kanadai falemezgyárban kamatoztatja majd ezt. Házat, autót vásárolhatott gyári munkás béréből, amiről otthon még álmodni sem lehetett. Közösségi emberként rövidesen megszervezte a Victoriai Magyar Társaskört, de akkor már a helybéli állami erdészet mérnökeként dolgozott. Családi válság juttatta újra a magyar földre 1971-ben, elvált első feleségétől. Magyarországon édesanyját kereste föl, azonban szembesülnie kellett azzal, hogy otthon erdészeti diplomáját, kanadai állampolgárságát, semmibe veszik. A végső csapást akkor élte át, amikor a Soproni Egyetem akkori vezetői közölték vele, hogy az Alma Maternek soha nem létezett British Columbiába kihelyezett része. Így aztán a folytatás otthon zsákutcába jutott, a lehetőségek tárháza hamar lezárult. Vissza Kanadába, ez volt az egyetlen megoldás, ha nem akart megbélyegezettként, számkivetettként élni a hetvenes évek Magyarországában. Mennyasszonyával, aki később második felesége lett, útlevelet igényeltek egy ausztriai túrára, de azt a hatóságok megtagadták. Ezért életében másodszor megint csak a Vasfüggöny megostromlására kényszerült, de ezúttal nem sikerült elmenekülni. Elfogták őket. A szökési kísérlet büntetése tízhónapos börtönbüntetés lett. Majd két év további harc a Kanadába visszajutásért, levelek, kivándorlási kérelmek tucatjai, kapcsolat építése a kanadai nagykövetséggel, és ezután a Kanadában megjelenő újságcikkek sorozata. Végül a küzdelem sikerrel járt és 1973 tavaszán másodszor is új életet kezdhetett Brit Kolumbiában, ahol korábban már kiépítette kapcsolatait és ahol évfolyamtársai, soproni barátai is éltek és vártak már rá. Felesége Marika egy évvel rá követhette férjét.

Külön regénybe illő Benkő Géza élete, az ilyen hosszú életutak belső titkait persze mindenki magában őrzi, aki végig éli, örömeivel és szenvedéseivel együtt. Benkő Géza otthonában csak benyomásokat kaphattam egy olyan emberről, akiben az ötvenhatos forradalom történései mély nyomot hagytak, mert ő volt az, aki a legtovább, a végsőkig a sáncokon maradt. 2020-ban

Szent István királyunk ünnepén halt meg 86 éves korában.

(A fényképen Benkő Gézával. Victoria városa a háttérben.)