Mindjárt az elején el kell, hogy mondjam a Tito jelenség, maga Josip Broz Tito személye és cselekedetei, már gyerekkoromban ott „kísértettek” a mindennapokban. Ez is apró képekből, szinte figyelemre méltó villanásokból állt össze. Például a hetvenes években,amikor a Jugoszláviából érkező autók rendszámtábláin „megcsodálhattuk ” a hivalkodó vörös csillagot. Ennek ellenére Jugoszlávia más ország volt,mint a miénk, vagy a „baráti szocialista tábor” országai. Különleges helyet foglalt el az európai országok sorában, hiszen Tito külön utakon járt. Szerbek, horvátok, szlovének és a többiek viszonylag szabadon utazhattak a nyugati államokba és munkát is vállalhattak ott. Ha pedig egy magyar a jugókhoz ment, gyakran azon törhette a fejét, hogyan lépjen le a Trieszti öblön keresztül Olaszországba, az akkori szóval mondva disszidáljon, miként azt sokan meg is tették akkoriban. Másrészt emlékszem nagyon szép, színvonalas vallásos művek jelentek meg ott, főleg a magyarok lakta Újvidéken. Ízes magyar nyelven és színesben, még képes Biblia kiadások is.Ezeket nálunk háttérbe szorította az Állami Egyházügyi Hivatal. Kiadni sem engedte a leggyakrabban. Sógorom pedig sokszor mesélt arról ,amikor az ötvenes években a déli országhatáron fel kellett vonulniuk légvédelmi tüzérségükkel, mert háborúra készülődtek a rakoncátlan szomszéd ellen. Na ekkor volt a marsall az imperialisták „Láncos kutyája.” Amennyire a béketábor haragudott Josipra, ellenkező előjellel legalább annyira megbecsült és tisztelt polgára volt Sopronnak Broz Márton, aki az Ady Endre úti családi házában lakott immár 1921 óta. Őt ugyanis a trianoni békediktátum után helyezték át Bécsújhelyről a soproni déli vasúthoz, mert a dolgos vasutas magyar állampolgár kívánt maradni. A két ember élete, mint az ég és a föld. Tito hatalomvágyó, akaratos, diktatórikus hajlamú kemény vezéralkat. Míg bátyja előbb pályamunkás a bécsújhelyi vasútállomáson, majd szorgalmának és tehetségének köszönhetően néhány év múltán főkalauz Sopronban.

Titót 1945 végén már győztes partizánvezérként ismerte a világ, aki a háború alatt a szövetségesek oldalán sorra aratta a győzelmeket a német megszálló csapatok ellen. A két testvér hosszú évekig szinte semmit nem tudott egymásról, míg egy napon egy horvát és szlovén katonákat szállító vonat gördült be a szétbombázott soproni állomás újjá épített vágányára. Horvátul tudó tolmácsot kerestek. Broz Márton azonnal jelentkezett és egy tiszttől megtudta, hogy milyen híres ember lett az öccséből. Néhány nap múlva a szovjet városparancsnokságról is megkeresték a partizánvezér bátyját. Attól fogva védelmet élvezhetett a soproni Broz család.Broz Márton azonban soha nem használta ki híressé vált testvéröccsétől felajánlott kedvezményeket. Csupán egyetlen alkalommal látogatta meg belgrádi rezidenciáján a világszerte ismertté vált államelnököt. Márton bácsi élte a csendes, nyugodt soproni életét, mint a többi utcalakó. Nyelvtudása azonban sokáig hasznára volt, nyugdíjazásáig a Bécsújhely-Sopron-Nagykanizsa szakaszon teljesített szolgálatot.

Jómagam, amikor hírt kaptam arról, hogy ki lakott az egyik Ady Endre úti házban, a tettek útjára léptem, de Broz Mártonnak már csak a sírhelyét látogathattam meg a Bánfalvi temetőben. Először a rendszerváltást követően, 1991 -ben kopogtattam be a takaros soproni családi ház ajtaján. Egy dühös kis ember fogadott, aki rövidesen ki is adta utamat. Még nem tudtam, ki ő valójában. De ettől fogva szívós nyomozásba kezdtem. Mindent tudni akartam a Broz családról. Ebben segített Borbély József egyetemi tanár barátom, aki mint Sopron közelmúltjának elismert kutatója, éppen rajta volt ezen a témán. Eközben én sem adtam fel és azután többször is „megostromoltam” a Broz házat. És lám egy napon jó kedvében találtam a ház urát, Broz Ferencet, aki Broz Márton fia volt és kitartásomat látva alaposan megenyhült , behívott a házba, kávéval kínált és beszélgetni kezdtünk. Elmondta, hogy ő gyakrabban megfordult Titonál Belgrádban. Munkát is kapott tőle mégpedig vajdasági magyarok leveleit fordította a Tito-titkárság számára. Később – természetesen nagybátyja segítségével -diplomata vált belőle: évekig volt követségi tanácsos Új-Zélandon, Ausztráliában, Japánban, szinte bejárta az egész világot, aztán nyugdíjazása előtt Budapesten, a Jugoszláv nagykövetségen szolgált. Élete utolsó éveiben költözött vissza Sopronba. Mint mondta a sors nagy lehetőségeket adott neki, utazhatott szinte bárhová, de otthon mindig csak Sopronban érezte magát.

Lám, így ismerhettem meg a Broz család itteni életét. Ha a többszöri elutasítás miatt feladom, soha nem írhattam volna meg a történetüket. Ezzel megelőzve évtizedekkel, az általam egyébként nagyra becsült Vujity Tvrtkot is, aki 2021-ben kutatott a család után és járt a sírhelyüknél is személyesen. Broz Ferenccel egyébként 1991-es találkozásunk után újabb találkozót is megbeszéltünk, de erre már nem kerülhetett sor. Most már ő is ott nyugszik a közös családi sírhelyben, ahol a kis völgy felett, tavasztól őszig a hegyek felől lefutó szelek borzongatják a fák leveleit. Talán titkokról mesélnek…( A fényképen Josip Broz Tito, akinek bátyja Sopronban vasutasként élte le szolid életét).

Miben volt első Sopron? Négy évtizedes újságírói pályám alatt ezt a kérdést mindig feltettem. Kérdeztem bizony helytörténészektől, városszépítőktől, a kultúra frontembereitől. Ők pedig utat mutattak a kutatásokhoz. A levéltárba, a könyvtárakba, vagy éppen a Soproni Szemle szerkesztőihez. Olykor a régi újságcikkek is kiváló kalauznak bizonyultak. Ez a város – amelyre az egész ország büszke lehet – sorra felvonultatta azokat a kezdeményezéseket, találmányokat, kulturális eseményeket, építészeti újdonságokat, a tudomány, a technika, a gazdaság vagy a közélet remekeit,amelyeket minden más hazai települést megelőzve adott át a köznek egy-egy kiváló soproni polgár, soproni közösség. Hány, de hány ilyen cikket írhattam, és ez nem csupán szórakoztató volt, hanem ezzel megbecsülésem is kifejezhettem választott városom iránt.

Vizuális alkatom van. Ezért aztán a képi világ hamarabb fog meg mindennél. Talán ennek köszönhetem, hogy a soproni képzőművészet az elsők között gyakorolt rám komoly hatást. Azt is megtudtam ezzel kapcsolatban, hogy Csatkai Endre írt a Sopronvármegye című újságban, több mint száz évvel ezelőtt, az első soproni képkiállításról. Maga az esemény 1847-ben került megrendezésre és ezzel valamennyi vidéki városaink közül Sopron szerezte meg az elsőbbséget. Azóta sok-sok művész, nagy alkotó tette le kézjegyét a városunkban. Ezzel összefüggésben megint csak Csatkai Endrére hivatkozhatom, aki 1918-ban azt írta : „Nemrégiben lett köztudomású, hogy a Budapesti Szépművészeti Múzeum nagyobb képgyűjteményt fog a Soproni Múzeumban letétként elhelyezni, s ezt lehetőleg a soproni vonatkozású festők műveiből állítják össze. Ha ezeknek a művészeknek a névsorát megcsináljuk meglepődve látjuk, hogy az oly rövid időt felölelő magyar művészet történetében milyen nagy szerepet játszik Sopron.”

Ehhez képest manapság furcsa időket élünk. Napjainkban nem csupán egy állandó, a város múltjához méltó állandó kiállító tér/terem hiányzik a városból, de a tárlatokról hírt adó recenziókat is hiányolhatjuk a helyi médiából. Aktív újságíró koromban nem telt el úgy egy hét, hogy egy-egy jelentősebb képzőművészeti kiállításnak ne adott volna helyet a város. Írtam is a Kisalföldbe számtalan recenziót. Szép idők voltak. És volt rá igény. No meg késztetés a lap akkori szerkesztői részéről, hogy helyt adjanak ezeknek a művész portréknak és alkotásaiknak. Számos helyi képzőművésszel találkozhattam akkoriban. Giczy Jánossal, Gáspárdy Sándorral, Fejér Zoltánnal, Kovács-Gombos Gáborral, Roisz Vilmossal, és még sorolhatnám. Most hiába is keresnénk a kiállításokról sorjázó írásokat. Eltűntek a lapokból, mint megannyi kulturális érték. Dehát mit is tegyünk, ilyenné vált a korszellem. Más volt az a kontaktus, a találkozás szelleme is, ami egy-egy művészhez becsalogatta az embert. Jártam Giczy János műtermében és szagoltam frissen megalkotott szárnyas oltárjainak különös illatát, miközben a mester ízes nyelvén andalított. Megismerni egy alkotót munkája közben ez a valódi élmény. Ott voltam például Fejér Zoltánnál is, aki akkoriban festett miniatűrjeit nagyítóval szemléltette, mintha valami csodavilág lényeit mutatná be. (Mert az is volt az.) Testközelben mutatkoztak az alkotók és így még inkább beavattak művészetükbe. A város befogadta őket, Ákos Ernőtől Wosinszky Kázmérig. Tájképek, portrék, , csendéletek, életképek születtek, majd jóval később modern felfogású alkotások kezdték feszegetni a vizualitás határait. Ám érdekes módon a társadalmi feszültségek, az élet nagy sorskérdései ritkábban jelentek meg a soproni alkotók műveiben. A nyugodt polgári létérzés, a kiegyensúlyozottságba való kapaszkodás és a város kimeríthetetlen szépségeinek ábrázolása lehettek ennek az okai. Talán inkább Soproni Horváth József egy-egy zseniális festményén célozta meg előbbivel is a közönséget. Annak idején írhattam Szász Endréről is, akit felemás fogadtatásban részesített a város a nyolcvanas évek második felében. (A párt helyi korifeusai műtermet szereztek neki a Széchenyi palotában, a tanács viszont nem adott neki telket festőiskolájának megteremtéséhez.) Ő festett egy különleges képet Magyar út címmel. Ezt egy ideig Sopronban is lehetett látni. A festményen egy nyílegyenes autópálya mutatta a haladási irányt, ám felette keresztben egy drótkötél volt kifeszítve, azon pedig egy mokány magyar ló akart átmenni, egy mokány magyar lovassal. Társadalom kritika? Nem is tudom. A festmény mindenesetre itthon nem talált gazdára, végül Kanadában vásárolták meg.

Nehéz lenne azon vitatkozni,hogy a nyolcvanas évek kiállításai vajon színesebbek, tartalmasabbak és átfogóbb képet nyújtóak volta -e a maiaknál. Az kétségtelen, hogy a Soproni Ünnepi Hetek, a tavaszi napok és az őszi tárlatok akkoriban színesebb lehetőségeket adtak a más tájakról, olykor idegenből is érkező művészeknek.Emlékszem Jeney Tibor és Obrozil Edit harang kiállítására, amely azért is rangos eseménynek számított, mert Sopron a Seltenhoferek jóvoltából harangöntésben is európai hírnévre tett szert.Írhattam Kiss Roóz Ilona plasztikáiról, Balla Demeter fotókiállításáról, a Kineteam csoport meghökkentő tűzképeiről, ballonszobrairól és lézergrafikáiról is. És létezett olyan műhely és bemutatóterem a Pannónia szálló mellett ,mint a soproni Képcsarnok is, ahol Palicz József tájképei arattak sikert. Amerigo Tot, Szervátiusz Tibor és Szász Endre alkotásai pedig valóságos kulturális szenzációt nyújtottak a soproni közönségnek. Sopron megtartó ereje, haza csalogatta a Bécsben élő Buda Györgyöt is, aki Fertő táj nagy mestere volt, de a Brennbergi völgy évszázados fenyveseit és az Őrség bükköseit is vászonra vitte a határ mindkét oldalán. Valódi művészeti célponttá vált a Festőterem is a folyamatos és nagyon élő bemutató tereivel, ahol Kéky Éva tárlata után , nem sokkal N. Kustos Margit szerepelt, majd Lóránt Zsuzsa következett nagy sikerrel. (Róluk, mindannyiukról írhattam recenziót). Igazi pezsgés volt ez. Én legalábbis így láttam. Amit az is fémjelez,hogy sorra nyíltak a galériák a városban. Az egykori Körmendi-Csák Galéria, a Poppins Galéria, a SEP7M Galéria, Örsi András szobrászművész galériája. Ezek sajnos mára eltűntek. A Munkácsy Terem, a Festőterem, a Soproni Horváth Gyűjtemény, a Torony Galéria, a Várkerület Galéria, a Mühl Aladár Terem pedig az ideiglenesség kitettségében feszül. Cikkem elején írtam, hogy a Soproni Múzeumba már a múlt század elejétől fogva eljutott rengeteg festmény, grafika, fotó és plasztika. Ez a gazdag gyűjtemény most raktárakban várja feltámadását…

(A képen Soproni Horváth József Mi lesz veled című festménye látható).

1988. januárjában hideg szelek fújdogáltak nyugat felől. Meg-megtépték a Tűztorony sasmadarát. Az Előkapu kicsi szerkesztőségének ablakán kitekintve fázósan összehúzódó embereket, az utcaköveken kavargó hópelyheket látott a témára vadászgató újságíró. Ezúttal nem kellett sokat várni, a téma bejött a redakcióba magától is. Széles vállú, mokány testalkatú fiatalember érkezett hirdetést feladni Erzsikéhez az aprókat mindig felvevő hirdetésszervezőnkhöz. Jó szimatomnak köszönhetően rövidesen megtudtam,hogy nem akárki keresett fel bennünket. Borsos Ferenc volt az, aki már nyolcadikos korában felvette a bokszkesztyűt és néhány év alatt ötszörös magyar bajnokká küzdötte fel magát, versenyzett a magyar válogatott színeiben. Alig fél óra alatt megnyílt az az ember, akit pedig a ringben sokszor reménytelen feladattá vált akár megközelíteni is. -Badari Tibor felfokozott támadó játékomat értékelte a legtöbbre. Ma sem félek a kockázattól, a „civil” életben vállalkozó lettem. Egy öreg dózerral kezdtem, nappal inamszakadtáig dolgoztam, éjjel megállás nélkül javítottam. Aztán bejöttek a megrendelések , volt akinek pincét ástam, a tsz-nek kőport bányásztam. Hulladék anyagok szállítását és eltemetését vállaltam. Egy alkalommal a köztisztaságiak fél évre vállaltak el egy munkát, amit én szinte feleannyiért három nap alatt elvégeztem…És amint mesélt ez a barna szemmel huncutul mosolygó fiatalember kezdtem őt megkedvelni, mert többet láttam benne, sokkal többet egy átlag embernél. A cikk három és fél évtizede készült, azóta az egész város, de Magyarország nem csekély része is megismerhette a Borsos céget. Megismerhette nem csupán feltörekvő, szívós és óriási energiákkal rendelkező vállalkozóként, de segítőkész emberként is. Mert nem csupán kíméletlen akaraterővel rendelkezett, de ha kellett mentette a bajba jutottakat is, mint 1987 telén kiskatonák teherautóját vontatta ki a hóviharból, majd kihúzta a bátaszéki tanács behavazott buszát is az árokból. A családjából, felmenőiből, vagy csak önön magából áradt és árad ki ez a féktelen tenni akarás, a veszélyes kihívások szeretete, ki tudja ezt. Mert ki akarna egy többtonnás erőgéppel, lavírozni az omladékos sziklafal tetején, kockára tenni az életét sokszor csak egy elismerő kézfogásért? Ma már Borsos Ferenc mondhatni megállapodott üzletember. Márkás motorokkal, luxus kivitelű autókkal, szép házakkal és miegymással maga mögött. Újabban repülőgépet is vezet, és ha fentről nézi a világot bizonyosan sokkalta többet meglát az emberekből, akiket megismert a hosszú évek során. Családja, barátai vannak. Színes, gazdag életutat járt be. Talán annak köszönhetem,hogy velem is jó kapcsolatot tart immár évtizedek óta, mert mindig őszintén tiszteltem azt, amit saját erőből megcsinált magának. Ő tanított meg egy játékra is, amit bizony nem újságíróként érdemeltem ki nála. Hátat fordított és egy pénzérmét nekem kellett meghatározatlan időpontban ledobnom, hirtelen megfordulva mindig elkapta. Ilyenek voltak a reflexei és talán még ma is ilyenek! Ha fordítva csináltuk nekem soha nem sikerült.

Másik riportalanyom,aki emberként is megnyílt előttem és szinte barátokká válhattunk Geiger Kálmán, az állatpreparátor volt. Ő is akárcsak Borsos Feri magának köszönheti hosszú-hosszú karrierjét. Ő a madarak, az állatok, a természet végtelen szeretetét őrzi mély szenvedéllyel. Amikor kezdte sok irigye támadt, mert megvádolták hogy preparált állatokkal üzlettel. Bármikor nála jártam, és ezt bizony jó párszor megtettem én egy igazi soproni Rambót ismerhettem meg a személyében. Úgy bánt a kutyáival, hogy azok szeme villanására is engedelmeskedtek, úgy szerette a lovait és annyira jól ápolta őket, hogy valamennyi a barátjává vált. A madarakat pedig egyenesen imádja és imádta. Több vadászsólyma volt, akikkel akárcsak kutyáival nagyon komoly európai díjakat is nyert. A kilencvenes évek elejére lovas sólymászat nagy mesterévé fejlődött, akkor még egyedüliként az egész országban. Ami pedig az állatpreparálást illeti, azt olyan fokra fejlesztette, az elmúlt évtizedek alatt,hogy munkái szintén számos hazai és nemzetközi elismerést arattak. Én bizony láttam őt munka közben, néztem ahogy kezei alatt megelevenednek az elpusztult emlősök, hüllők, madarak és valóságos élő csodává, a természet megörökített szépséges szobraivá válnak. Ez bizony művészet a javából,amit a Geiger Kálmán mára fokozott elismerések tűpontjába helyezett. Úgy ismerik, mint a szakma egyik hazai legkiválóbbját. Újabban vadászkutyáival ér el sikereket, best junior, fajta győztes,emlékverseny helyezéseket, és sok minden egyebet. Utazik mindenfelé, példát ad állatszeretetből, mesterségbeli tudásból, az ősi kapcsolat feltámasztásából, ami a ló, a vadászsólyom és a vadászkutya jelképeként teljesedett ki a szívében.

A harmadik különös ember, akinek sok újságcikket köszönhetek Horváth István , a kutyaszánhajtó volt. Huskykkal bizonyított a nem mindennapi sportág területén. Ő is self-made man, akárcsak a másik két riportalanyom. Gyerekkorától fogva foglalkozott a kutyákkal, rájött hogy sok finom érzékkel áldotta meg a sors ahhoz ,hogy szakterületén feltörjön a legjobbak közé. Tagja lett a Terep és Vadászíj Egyesületnek, belépett az ausztriai Északi Szánhúzó Kutyákat tartók csapatába. Volt idő, amikor tizenegy huskyjával naponta edzett. Igaz Sopronban is egyre kevesebb lett a hó, de ő akkor száraz terepen háromkerekű kocsival hajtotta a négylábúakat. A kutyák hámját, és magát a szánt is maga készítette. Felhasználta a nyugati szakirodalmat ehhez. Megszállottként vett részt nagy versenyeken, mint például az Alpokban ,ahol mínusz 22 fokban is sátorban éjszakázott. -Edzettnek kell lenni – mondta. És azt is kifejtette,hogy nagyon sokat tanult az állatok világától, ahol sokkal tisztább és becsületesebb törvények uralkodnak, mint az emberi közösségekben. Nem tudom ,hogy sikerült -e nagy álmát megvalósítania, részt venni a messzi Alaszkai Nagy Díjon, ahol 1100 mérfölddel kell megküzdeniük az indulóknak. De nem is ez a lényeg, hanem, az hogy Sopron nem csupán írókat, költőket, művészeket, tudósokat, zeneszerzőket, színészeket, építészeket, mesterembereket adott a hazának és sokszor a nagyvilágnak is, hanem a küzdelemre született különös tehetségeket, akik maguk sem tudják mi hajtja őket előre. Talán valami ősi energia, ami nagy dolgokat rejteget, ha gazdájuk életmotorjává válik, önmaguk és mások épülésére.

Igaz sokat írtam a soproni határőrökről, de csupán arról,amit a nyilvánosságra hoztak. A nyolcvanas években még „nagy titkokat ” őriztek. Minden évben elmehettem az állománygyűlésekre, ahol katonás rendben zajlott minden. Utoljára Frankó István ezredes volt a parancsnok, neki számoltak be a beosztottjai a Soproni Határőr Igazgatóság eseményeiről és rendezvényeiről, erről tudósíthattunk akkoriban. Csak később a rendszerváltás után derülhetett fény azokra a titkokra, amelyet persze féltve őriztek, de a szóbeszéd mégiscsak sok mindent a felszínre hozott belőlük . Az aknazár bárhogy is vesszük nagyon sötét ügy volt, amolyan sztálini módszer, de persze aztán ennek is vége lett. A leghitelesebb képet Papp Andrástól a a soproni műszaki század parancsnokától tudhattam meg erről. Ő maga is részt vett a robbanószerkezetek telepítésében ,de aztán a felszedésében is. Mindez a hatvanas évek elején történt, ekkor rakták tele az éles határt az 59-es mintájú, műanyag burkolatú aknákkal. A soproni határszakaszoknál az elmúlt évtizedek alatt százak meg százak szolgáltak. Voltak szép napjaik is,amikor a vasfüggöny átkáról megfeledkezhettek, a katonaélet mást is tartogatott számukra. A tavaszi soproni erdők, patakok, ligetek, harsány zöldbe öltözött tisztások egy-egy esemény nélküli szolgálat ideje alatt még álmodozásra is késztethették az egyébként géppisztollyal, zűrösebb esetekben támadó kézigránáttal ellátott hivatásosokat. A sorállományt pedig arra is,hogy megörökítse szolgálatának idejét. Mint ahogy erről is írtam: Sokan a szolgálat hátralévő napjainak számát, mások szerelmük nevét is belevésték a fákba. Nem lett örök emlék a feljegyzéseikből, hiszen a hatvanas évekből származóak már beleolvadtak a kéreg táguló, növekvő élő szövetébe. Majd a többi, későbbi véset is eltűnik az idő sodrában, miképpen készítőik is. Nem tudjuk milyen volt számukra az az utolsó nap, amikor végre megszabadultak a kötelező sorkatonai szolgálat terhétől. Nyilvánvalóan boldogok voltak. Pedig tágabb környezetükben, a vasfüggönyön túl számukra elérhetetlen, és szinte felfoghatatlan események zajlottak. Talán még énekelni is volt kedvük: „A határra indul már a sok járőrlegény,Búcsúcsókot int utána sok sok női kéz,Száz szál virágszál a sapkájukra hull,Közben a járőr messze elvonul”.

Már csak történelmi emlék, a félelem útja az a szakasz, amit a határsértőnek meg kellett tennie, hogy a szabad világba jusson. A „védelmi rendszer ” így nézett ki pontosan. -A határt megközelítő először egy 180 centiméteres magas kerítésbe ütközött. Az elszántabbak ezen átmásztak, aztán egy 8-10 méter széles nyomsávba jutottak, amelyet homok fedett. Így a nyomai rögtön meglátszottak. Ha ezen is túlhaladt, akkor ért el az aknamezőhöz, amelyre jellemzően semmilyen felirat nem figyelmeztette. A négy-öt méter széles sávban hálószerűen, egymástól méteres távolságban a földben feküdtek a pokoli eszközök. Ha valaki a szerencséjének köszönhetően ezen is átjutott, akkor még egy utolsó kerítés zárta el előle az utat. A kerítésoszlopok tövében várt rá az utolsó megpróbáltatás, itt úgynevezett bokorban ,azaz csoportosan rejtőztek az aknák a kerítésoszlopok tövében. Csak nagyon keveseknek sikerült ezt az ördögi csapdát is legyűrniük. Mégis sokan megpróbálták. Így a soproni K.Géza is, aki egy barátjával vágott neki az útnak pontosan 1965. augusztus 28-án. Így nyilatkozott erről: „Szüleinknek azt mondtuk, hogy a SOTEX művelődési házba megyünk buliba. Mire besötétedett Ó-Hermeshez értünk. Mindkettőnk zakóban, nyakkendőben vállalta élete legnagyobb kockázatát. Kúsztunk az erdőben, a bokrok között, és már elértük az egyik őrtornyot, amikor a félelem úrrá lett rajtunk. Ott remegtünk percekig, nem mertünk neki vágni, de aztán végül úgy döntöttünk , mégis folytatjuk. Bármily hihetetlen, aznap ennek a toronynak két őre súlyos törvénysértést követett el, elhagyták őrhelyüket és a közeli faluba mentek randizni ismerős lányokkal. (Később katonai bíróság döntött a sorsukról.) Mi pedig akadálytalanul átmászhattunk az építmény alatt. Átjutottunk az első kerítésen is. Egyre izgatottabban haladtunk előre, a bokrok ágain fémszerkezetek csilingeltek, aztán hirtelen felsüvített mellettünk egy jelzőrakéta. Ekkor már vártuk hogy elfognak bennünket. De semmi sem történt. Átkúsztunk a nyomsáv homokján, és egy füves, bokros területre értünk, amely mögött ott magaslott a szabadságba vezető utolsó akadály. Társam már húzta fel a kerítés drótját, magam pedig félig Ausztriában voltam…, akkor hirtelen hat akna robbant fel alattunk. Csak az iszonyatos dörejre és villanásokra emlékszem. Órákig eszméletlenül, vérben ázva feküdtem. Társam még háromszáz métert kúszott az életéért, az ő lábszárát letépte az akna. Nyakkendőjével közötte át a combját, hogy ne vérezzen el. Egy katonaorvosnak, későbbi soproni orr-fül-gégésznek köszönhetem ,hogy végre lehúztak az aknamezőről. Öt nap után tértem eszméletre. Ez alatt szüleimet nem értesítették, rengeteg vért kaptam, élet-halál között lebegtem. Még 1968-ban is műtétek sorozatát hajtották végre rajtam. A térdemből földet, bakelitdarabokat operáltak ki. Őrült világ volt az. Kárpótlást az élettől, szép családomtól, feleségemtől, diplomás gyermekeimtől kaptam. Testemen és végtagjaimon hegek sorozatai őrzik a múlt emlékét.

Később a határon is valamivel szebb idők köszöntöttek be. 1969-ben eltüntették az aknazárat. Elkezdődött a vasfüggöny új korszaka, SZ-100 típusú elektromos jelzőrendszert építettek ki. Ennek az volt a negatívuma, hogy túl gyakran bejelzett. Ilyenkor riadót rendeltek el, még akkor is,ha esetleg egy őz vagy vaddisznó volt a határsértő. A laktanyák ellátását, őrzését törzsszázad végezte, volt híradó, és nagy műszaki század a határ védelmi berendezések karbantartására. Tizenegy határőr kerület és 17 határőr őrs volt Sopronban. Az újoncokat az ország minden részéről hozták, volt kiképző zászlóalj, összesen három század. De mindez már a múlté. Az egykori határőrök, a napjainkban már kissé lassan cammogó öregemberként, ősz hajjal és fájó ízületekkel véletlenül elkirándulhatnak egykori őrhelyükig, megdöbbennek azon, hogy a fa még mindig milyen lojálisan magán hordozza egykori emlékeiket, fiatalságukat, érzéseiket, és talán megilletődnek azon, hogy az égererdő Brennbergbánya felett most is madárdallal és finom avarillattal, a soha meg nem álló szélfuvallattal őrzi a határt. Azt a határt, amit nekik is őrizniük kellett annak idején, és amit akkor még vasfüggönynek hívtak.

A Magyar Köztársaság határőrsége önálló közigazgatási szervként 1946-tól 2007-ig állt fenn. Európa többi országában a csendőrséghez vagy a rendőrséghez tartozott, egyedül nálunk őrizte önállóságát csaknem hat évtizeden át.

(A fényképen a Mucki-őrs előtti fák számtalan határőr kiskatona „bejegyzésével”. A felvételt Töreki Tibor készítette.)