2024
09
09
A legszomorúbb és a legérdekesebb
Ha valaki megkérdezné melyik cikkem, cikkeim okoztak számomra is nagy megdöbbenést és szomorúságot, akkor talán a második világháborús katonasírokról írottakat említeném. Mert az igazi drámák a rendszerváltást követő években következtek be, amikor már szabadon lehetett emlékezni az elesettekről, amikor nem kellett féltve őrzött titokként kezelni, ha egy-egy családban a Donnál vagy a Nyugati hadszíntéren életét vesztett férjről, testvérről, édesapáról tartogatnak fényképeket, emlékeznek róluk szívbe markoló fájdalommal. Ekkoriban derült ki, hogy számos németországi városban találhatóak magyar katonasírok, amelyekről az idáig senki nem tudott. Így írhattam a Hannover Cheb, Passau, Hoffkirchen és Bocking katonatemetőiben megtalált sírokról és nem egyszer cikkeim segítségével tudta meg egy-egy megyénkbeli, sőt soproni hozzátartozó, hogy végül is hol nyugszanak ők, akiket évtizedekig végleg elveszettnek hittek. Természetesen a részletes információkkal nem én szolgálhattam, hanem olyan szakértők, akik évek óta foglalkoznak az eltűnt katonáink megtalálásával. Jómagam csak hírül adhattam kutatásaik eredményeit. Ilyen segítőtársam volt Bús János, a Hadtörténeti Intézet és Múzeum Központi Irattárának igazgatója, aki többször is szívesen nyilatkozott, neki köszönhető több száz magyar katona, megjelölt, vagy akár jelöletlen sírjának is megtalálása. A mélyen megrázó és megható történeteket azután én írhattam meg, amikor például egy édesanya utolsó kívánságaként a gyermekei elvihették édesapjuk katonasírjához annak zsoldkönyvét, katonabicskáját, a frontról küldött leveleit és egy maroknyi földet családi kertjükből a Passau melletti Pockingba.
Ha pedig megkérdeznék, melyik írásom elkészítésének körülményeit találtam a legérdekesebbnek, akkor viszont a Titanic soproni túlélőiről megírtakat említeném meg. Ugyanis egy korábbi információ alapján már néhányan még emlékeztek rá, hogy 1962-ben a Magyar Nemzet megjelentetett egy cikket a soproni Reischl Mátyásról, aki a leírtak szerint a luxushajó első osztályú éttermében dolgozott. Élete legnagyobb kalandjával a későbbiekben azután senki sem foglalkozott, csendben leélte hátralévő éveit az Ógabona tér 48.szám alatti házban. Még egy hentesüzletben is dolgozott. Jómagam 2002-ban azután rátaláltam a soproni unokaöccsére, Reischl Ferencre, a közismert soproni polgárra, aki azután felidézte emlékeit világutazó nagybátyjáról. Elmondta, hogy tárgyi emléket és fotót sajnos nem őriz a rokonáról, de azt tudja, hogy valóban ott volt a Titanic személyzetében, mert erről édesapjának elmondása meggyőzte őt, és ebből az okból kutatni is kezdett a Soproni Levéltárban. Azonban ott sem akadt rá a nevére. Ezek után fogtam magamat és napokra magam is bevettem a levéltárba és „Titanic kutatóvá” váltam. Gondoltam valamit csak találok erről a nem mindennapi történetről. Meg is találtam a korabeli cikkeket, amelyeket aztán felidéztem a később megszülető írásomban is. Így vehettem kezembe a Soproni Hírlap 1912. április 18.-i cikkét, amely magát a tragédiát adta hírül, csaknem egyhetes késéssel. Aztán a május 4-i újságban végre már megjelentették a Titanic Sopron vármegyei utasainak névsorát is. Az életben maradt harmadosztályú utasok között így találtam meg Kisik Antalnak és feleségének Lujzának nevét. Megmenekült az ugyancsak soproni Hoffer Lujza is. Kisik Antal két testvére, Kisik Vince és a 18 éves Kisik Mária azonban a tengerbe veszett.
Lám ez a végzetes sorsú és elsüllyeszthetetlennek hitt Titanic soproni vonatkozása, aminek történetét már híres könyvekben, filmekben számtalanszor végig élhettük. Ám azt, hogy a világ talán leghíresebb hajóján, az akkoriban gigantikus méretűnek számító luxusgőzösön, soproniak is utaztak és dolgoztak, azt senki sem gondolta volna. Ettől fogva azonban magam is kezdtem hinni a népszerű jelmondatnak: „Mindenki soproni!”
2024
09
09
A szellem emberei
Sokakról nem írtam és még sokakról írhatnék. A könyvnek azonban tartalmi és formai határai vannak. Események, rendezvények, találkozások, cikkeim szereplői mind, mind a fejemben vannak. Sokakról, mint egy felvillanó szikra, fontos emlékeket őrzök. Például a régi TIT-ről, amit még Vighné Kovács Margit vezetett. Margit harsánysága és dicséretes aktivitása már pályám kezdetén a szemembe ötlött. Az Egyetemi Színpad, a Fintor színpad, a rádiózás és a színvonalas rendezvények kötődtek már akkor a nevéhez, de nekem ő – bevallom őszintén – az egyik legkiválóbb hírforrásom is volt akkoriban. Számtalan érdekes emberre és eseményre hívta fel a figyelmemet. Például így találkozhattam Kovács Adéllal egy hosszú interjú erejéig, éppen Csehov Sirályában játszott, amikor az előadás előtt találkozhattam vele. Emlékezetes volt az is, hogy a már nagyon idős Augusztinovicz Elemér bácsival, a régi tanári generáció jelesével, a soproni irodalomtörténet mindentudójával, a tudományos ismerterjesztés kiváló szervezőjével hozott össze a sorsom. Beszélgethettem vele az egészen régi időkről, életének utolsó évében is mindig ott találkozhattunk a székházban, annak rangját emelte és az ismertterjesztés stafétabotját átadta Margitnak. TIT-béli hírforrásom révén számos egyetemi professzorhoz, a kultúra akkori szereplőihez, közéleti személyiségekhez is gyakorta eljutottam. Ilyen alapon nekem a székház egy szellemi bázist jelentett, akárcsak a Soproni Levéltár, a Központi Bányászati Múzeum, a Liszt Ferenc Művelődési Központ, vagy az EGYETEM. A levéltárban találkoztam azután Hárs Józseffel, aki rengeteget kutatott a régi oklevelek és újságok garmadájában. Nagyon sokat tudott a város múltjáról, és ha érdeklődtem valami felől, máris szívesen nyilatkozott a régi soproni utcákról, történelmi eseményekről, városi érdekességekről. Amit ő a levéltárban összegyűjtött a hosszú évek alatt, azt később közre is adta, helytörténeti könyveiben, de még elbeszéléseket és történelmi drámát is írt. Őszintén szólva sokat köszönhetek neki, mert számos cikket írhattam információi, útmutatásai alapján. Horváth Zoli bácsi a rangos helytörténész, a másik fontos segítségem volt, precíz és naprakész tudással rendelkezett Sopron régi eseményeiről, izgalmas történeteiről és különleges polgárairól. Azt hiszem már elmondtam, hogy halála előtt néhány héttel engem kért meg, hogy írjak az életéről, munkásságáról egy összefoglalót. Kérése nagy megtiszteltetés volt számomra. Talán éppen a már említett szellemi bázisok közvetítésével jutottam el Környei Attilához is. Nagy műveltségű, a várost szenvedélyesen szerető történész, muzeológus, Csatkai Endre és Domonkos Ottó tanítványa volt. Szinte kiapadhatatlan forrásanyagokkal látott el. A Brennbergbányai Bányászati Emlékmúzeum, a Széchenyi István Emlékmúzeum létrehozása a nevéhez fűződik és gondozása, gyarapító munkája révén szinte hetente írhattam ezekről az intézményekről és a hozzájuk kapcsolódó rendezvényekről cikkeket. Jól emlékszem, hogy a nagycenki Széchenyi kastély kulturális élete valósággal felvirágzott az ő megbízása alatt. Mindig számokkal igazolta, hogy mennyi iskolás csoport, vállalatok közösségei, kirándulók ismerhették meg a Legnagyobb magyar tetteit, hazájának felemelkedésért folytatott óriási küzdelmeit. Örömmel töltötte el a sok látogató.Akkoriban nem kellett a kastélyt plakátokon hirdetni mégis évente tízezrek keresték föl.
Így lépkedhettem én forrásról forrásra és egyre többet tudtam meg Sopronról és azt igyekeztem is megírni. A kiépülő tudás és forrásláncban mások is fontos szerepet kaptak, így nem feledkezhetem meg Venesz Ernőről sem. Az akkori Liszt Ferenc Művelődési Központ igazgatójáról. Sokat tett a házért, Sopron kulturális életéért, fesztiválok szervezésében vette ki a részét, jó humora és már-már szarkasztikus, csipkelődő egyénisége volt. Nem tagadta meg a múltját sem, hiszen fiatal korában bencés szerzetesnek készült, vallását és hitét megőrizte. Élete egyik nagy eseményének tartotta, hogy Cziffra György jóvoltából egy ünnepi alkalommal átadhatta azt a zongorát a soproni közönségnek, amit a művész ajánlott fel a városnak. Az ő szervezésének köszönhető a Soproni Bencésház Alapítvány létrehozása 1989-ben, aminek folytatása volt a Szent Benedek Idősek Háza megalapítása három évvel később. Közvetítésével ismerhettem meg Nagy Alpárt, Friedrich Andrást, Fohner Jánost, Dárdai Árpádot, Fodor Gábort is, a soproni zenei élet erősségeit, akikről szintén gyakran adtam hírt az újságok hasábjain. Venesz Ernő munkatársával és több kulturális intézmény igazgatójával, Sógor Ferenccel ma is gyakran találkozom. Ő valóban példaképe lehet az ízig-vérig soproni polgárnak. Nincs olyan városi kulturális esemény, amit ne támogatna nyitott szívvel és rajongó lélekkel. Az alkotói palettából mindenkit ismer, friss tájékozottsága fiatalokat megszégyenítő alapossággal működik. Négy évtizedes újságírói múltam során vele is sokszor eszmét cserélhettem, írhattam munkásságáról, arról amit a város kulturális életéért tett.( A képen Guszti bácsi. Augusztinovicz Elemér)
2024
22
08
Kitekintés a világba
Nekem, mint soproni újságírónak legnagyobb élményeim közé tartozott, ha más tájékon, idegen földön, idegen országban lehettem a Civitas Fidelissima küldöttje. Jól emlékezem egy rokon látogatás alkalmával járhattam meg Londont 1986. július 23.-án és ott lehettem Sarah Ferguson és András yorki herceg királyi esküvőjén. Na, gondoltam most kipróbálom, hogy a kádári Magyarország újságíró igazolványával vajon mire megyek. Vajon beengednek-e a világraszóló sajtótájékoztatókra és a sajtópáholyba, ahonnan az egész ceremónia sokkal testközelibb volt, mint a londoni köznépnek kordonba szorított látóképe. Szorongva, félve felmutattam a MÚOSZ által kiállított sajtóigazolványom. És láss csodát, legnagyobb ámulatomra megnyílt előttem minden kapu, azaz azok a bejáratok, ahová a világ minden részéből érkezett többi sajtómunkatárs is beléphetett. Volt ott aztán nagy csinnadratta és a sajtópáholyból szinte egy álomvilág tárult elém, a „cocialista” táborból érkezett kis vidéki magyar hírlapírónak, amikor a nagy tv társaságok közvetlen közelében gyűrött noteszével jegyzetelhetett, amit éppen akart. Jobbra a BBC sztár riporternője a vörös haj zuhatagban forgolódó díva, balra meg a CNN fekete tudósítója irtózatos magas pulpituson széles vigyorral, mellette a kamerát forgató profi, aki akkoriban a legjobb lehetett ebben a szakmában, mert különben miért is küldték volna őt ide, erre a feladatra? És szórták a képeket országok tucatjainak, csak egyre szórták élőben, millióknak világszerte. Hát ez valóban egy másik világ volt. A Tower harangjai meg rákezdtek, mintha a fülemben adtak volna valóságos koncertet, a tömeg meg tombolt és éljenzett, amikor a fiatalok üveghintója végiggördült a londoni aszfalton. Mit írjak, miről írjak, amikor már a képi világ is sokkolt egy kelet-európai szürkeségből ide tévedt kis tudósítót. De aztán írtam, mert visszarévedtem riporteri szerepemre, írtam, mint a világ öt földrészéből érkezett többiek.
De nekem nemcsak a nagy események jelentették az élményt, az újságírói kíváncsiságom és képzeletem felajzását. Gondoltam egy alkalommal, hogy elmegyek Érsekújvárra, kicsit kutakodni, egyik kedvenc költőm Kassák Lajos ottani élete után, merthogy ő itt született, ebben az ősi magyar városban. Itt élte gyerekkorát, itt járt iskolába és itt érett költővé a múlt század elején. Tudom, az újság egynapos műfaja nem kedvez az ilyen kulturális adottságú cikkeknek. Mégis annak idején nagyon örültem, amikor a cikk megjelent a Kisalföldben. Büszke voltam rá és jó érzések töltöttek fel. Azóta száz meg száz cikket írtam, eljárt az idő a fejem felett, de az ilyen újságírói feladatok mindig is a legszebb emlékeimbe költöztek. Bárhová vezérelt utam, soha nem feledkeztem meg arról, hogy valójában a toll katonája vagyok. Megtalálni az érdekességet, feldolgozni körülményeit és közreadni az olvasónak, hihetetlenül erős késztetés ez. Amikor Svájcban jártam, engem nem kápráztatott el ez a kicsi alpesi mintaország. Igaz mesebeli tájakat és nagyon takaros utcákat, házakat, tereket láttam, de kerestem az ország belső varázsát és meg is találtam. Baselben volt éppen egy Rotterdami Erasmus kiállítás, hiszen a nagy humanista tudós ebben a városban alkotta számos nagy művét. Valószínűleg a Balgaság dicséretét is. A tárlaton mégis valami különleges kulturális ínyencség keltette fel a figyelmemet. Azt olvashattam ugyanis, hogy Erasmus számos levelet váltott soproni szellemi kortársaival. Ezeket a leveleket a nem kevésbé híres Melanchton közvetítette. És hát a büszkeség azonnal hatni kezdett rám: Ime Sopron neve itt áll nagy betűkkel egy baseli tárlaton. Itt áll közretéve Svájc egyik szellemi fellegvárában, éppen ott ahol például Friedrich Nietzsche is megosztotta nézeteit a világról – elméje elsötétedéséig – nem kevés hatást keltve. Végül is cikk született tárlatlátogatásomból, Sopron hírnevét öregbíthettem a Rajna partján is.
London után azután jött Írország és ott egy teljes hét a rokonaim körében. A smaragd zöld szigetről már két oldalas anyagot hoztam össze, ha jól emlékszem ünnepi számában jelentette meg a Kisalföld. Büszke voltam rá és azt a címet adtam a hosszú riportkörútnak, hogy a Kelták földjén. Egyhetes írországi kalandozásaim hihetetlen mennyiségű kulturális élménnyel töltöttek fel. Mégis írnom kellett a dublini kocsmákról is, ahol a csapolt Guinness sör felejthetetlen zamata megismertette velem ennek a derék, nyitott nemzetnek érzésvilágát, mert amikor a harmadik korsó után újdonsült barátaimmal kimentünk a szakadó esőbe – ritka eset volt, ha éppen nem esett – együtt énekeltük a harcias ír dalokat – én persze csak valami, keverék magyar – angol nyelven, hiányos nyelvtudásom okán – amelyek persze arról szóltak, hogy az angolokban soha ne bízz meg, és égess el mindent, ami angol, kivéve az angol szenet, ahogy azt Jonathan Swift a Gulliver híres írója mondta. Hírességekben pedig nem volt hiány. A Trinity College, a neves dublini egyetem, mellett elsétálva felidéztük Oscar Wilde, James Joyce emlékét. Aztán a város fő utcáján, az O’Connel Streeten a nemzeti hős szobrának tisztelegtünk. Majd amikor valami harapnivaló után is néztünk, fizetéskor felfigyeltem az ír fémpénzeket díszítő hárfákra. – Miért van rajtuk ennyi ? – kérdeztem naivul. – Hát nem tudod? – korholtak le azonnal már kissé pityókás barátaim. – Ez a hárfa Brian Boru hárfája, a nagy ír királyé, aki minden tiszteletet megérdemel. Azonnal visszavágtam, hogy tudatlanságomat palástoljam: – Szent Patrick háromlevelű lóheréje meg nemzeti jelkép ! – Úgy ám! – dicsértek meg. – De az is neki köszönhető, hogy a szigetről száműzte a kígyókat! Így beszélgettünk egymással, még ha oly nehezen is, szótárt forgatva, vagy éppen kikövetkezetve a mondatok értemét. És én mindezt két oldalon visszaadhattam, amikor haza érkeztem Sopronba. De írtam még sok-sok mindenről. Sok-sok érdekességről és élményről. Két oldalt kaptam, de egy regényre való élményt gyűjtöttem egybe. Mégis visszagondolva, nagyon nagy fegyvertények láttam, hogy a Kisalföld ekkora terjedelmet szentelt riportomnak, egy pályakezdő újságírónak. Két egész oldalon, azóta sem jelentek meg írásaim sehol, egyetlen újságban sem. Mindez 1986. júliusának végén történt.
2024
21
08
Famatuzsálemek
A Panoráma úton járok. Ma nagy itt a csend. Az erdők öleléséből nézem a mélyben húzódó várost, Sopront. Eszembe jutnak azok, akikről sokat írtam, mert valahol a csend hirdetői voltak. Annak a világnak a hirdetői, ahol az erdei ösvényeken járva, a turista utakon barangolva megértheti az ember, hogy miért fontos számára a természet. Megállok és kiveszem fülemből azt a készüléket, amit kényszeredetten immár néhány éve hordanom kell. Visszahelyezem és legnagyobb döbbentemre alig észlelek különbséget. Csupán a csend hangjai szólnak most hozzám, mint Simon Garfunkel híres dalában. Most jó rágondolni Reisch Györgyre, akinek emlékhelyét a Bécsi dombon találjuk, és Bartokos Alfrédra, akit pedig a Tolvaj árokban örökítettek meg túra és természet imádó társai. Sok cikkem jelent meg a soproni túrákról, a természetbarátok múltjáról és közelmúltjáról ugyancsak. Ők ketten mindig szívesen meséltek ezekről a dolgokról. Szenvedélyük volt az erdő, a hegyek és völgyek és ismerték sok-sok titkukat. Sopron e tekintetben is az elsők között járt és jár hazánkban, ha jól emlékszem ők mondták azt is, valamikor egészen a Bodeni – tóig vezetett Sopronból egy híres túra útvonal.
Most van időm elmélázni és nézni a közeli faóriásokat is. Erről pedig Bartha Dénes jut eszembe, aki a Soproni Egyetem ismert szakemberként már a kilencvenes évek közepén felmérte kutató társaival együtt Sopron és hazánk faóriásainak állományát. Könyv is készült erről, ott olvashatjuk, hogy a várostól nyugatra eső legtávolibb ponton, a Hidegvíz – völgyben hatalmas lucfenyők őrzik a múlt emlékét. Némelyikük eléri a 40-45 méteres magasságot, koruk pedig közelít a kétszáz évhez. Mint akkoriban írtam Napóleon hódító hadjáratai még el sem kezdődtek,amikor ezek az óriások csemeteként már ott bújtak az avarban. Ám Sopron legöregebb fája mégis egy negyedévezredes ős-bükk ugyancsak a Hidegvíz-völgyben, egyik példánya annak a néhány tanúfának, amelyek az egész soproni hegyvidékre egykor jellemző lomberdők emlékét őrzik. Érdekes, hogy egy száz évvel ezelőtti katonai térképen már tájékozódási pontként jelölték.
Két valamikori természetbarát riportalanyom bejárta az ezekhez a fákhoz vezető utakat. De bizonyára ott voltak a Szárhalmi-erdő egyik kétszáz éves bükkfájánál is. Sőt fiatalabb korukban a Hétbükkfa eredeti példányait is láthatták, sajnos azokat, az utóbbi évek száraz időjárásának köszönhetően újabb facsemetékkel pótolták, de már szerencsére alapos növekedésnek indultak. A csend hangjai tovább szólnak fülemben. Ha jönne egy kis szellő, erősebb szélzuhatag, mindenképpen használnám hallókészülékemet, mert a fák leveleinek susogásai nekem különös, szinte misztikus élményt nyújtanak. Minél idősebb egy fenyőfa, tölgy, vagy bükk annál inkább az elmúlt évtizedek, sőt évszázadok történeteit hallom vissza hangjaikban. Mennyi minden eltűnt már azóta, mióta állják a helyükön hosszú, fáradhatatlan őrségüket, dacolva nyári forrósággal, téli fagyokkal és akár hatalmas szélviharokkal is. Maga a történelem és benne az emberi életek játszódtak le „vén szemeik „ előtt. Elképesztő mi mindent láthattak!
2024
06
08
„Jót s jól”
Negyven év után az ember érthetően egyfajta számadást készít. Felteszi a kérdést önmagának, hogy vajon megérte-e? Megérte -e a küzdelem, ami egy zsurnaliszta pályájának nagy részét kitölti. És amennyiben mindig komolyan vette ezt a hivatást,akkor tudnia kellett, hogy nem liliomkertben lépked, amikor a közélet gyakori viharaiban kellett a hajóját ügyesen navigálnia. Úgy van az, hogy pályám csaknem felét az előző rendszerben töltöttem ki. Amikor a mérleget készítem, ezért figyelembe kell venni,hogy egy sokkal nehezebb korszakban, kellett helyt állni. És nekem ez a helytállás azt jelentette,hogy „Jót s jól!” ahogy a nagy titok megfogalmazója Kazinczy Ferenc ezt az írástudók örök mértékének adta meg. A pártállam idejében is lehetett jót és jól írni. Akkor is lehetett a nagy elődök nyomdokain haladni.Azt hiszem saját késztetéseim eredményeként legtöbbnyire az EMBERT, a humánum szerteágazó jelenségeit szolgáltam írásaimban. Ezért írtam rengeteg portrét, riportot, jegyzetet és még karcolatokat is. Ha csak lehetett kerültem a politikai indíttatású cikkeket, még ha az kötelező jellegű feladat is volt akkoriban. Aki ebben kételkedne, annak csak ajánlani tudom,hogy lapozza fel a Kisalföldben és a többi napilapban, magazinban akkor megjelent cikkeimet. Soha nem vártam vállveregetésre, jutalomra, különféle díjakra. Szerintem régen rossz, ha az újságírót megdicsérik cikkeiért, ünnepi asztalt készítenek számára, piedesztálra helyezik, mert akkor ez azt jelentené,hogy jól szolgálta a hatalom, a politika, a hirdető cégek érdekeit. Egyszer egy általam sokra becsült soproni képviselő azt mondta, hogy az újságírónak valahol mindig ellenzékinek kell lennie. És ebben sok igazság van. Az igazságot ugyanis rejtegetik a közélet szereplői, nem akarják, hogy napvilágra kerüljön,mert adott esetben az számukra nagyon kellemetlen lenne. Márpedig aki jó újságírónak tartja magát az egész hivatásának lényegét arra teszi fel, hogy leleplezze a visszaéléseket, kiderítse az igazságot.Ezt hívják tényfeltáró újságírásnak. Míg hosszú pályám során láttam sok olyan kollégát, akik szinte egy az egyben leírták, amit érdekeik szerint a riportalanyaik mondtak nekik, addig csak kevés olyan hiteles pályatársat,akik kitartóan nyomoztak, mentek a dolgok után, igyekeztek összerakosgatni a mozaikkockákat, hogy az ügy az olvasó számára egybeálljon a másnap jelenő cikkben. Dehát mi másért érné meg ez a pálya, ha nem az igazságkeresésért, az ember szolgálatáért, a jó szolgálatáért?
A rendszerváltás után sem változott ennek a hivatásnak a lényege.A sajtószabadság hajnalán felszabadult az ember, felszabadult például az öncenzúra, a gondolatok elnyomásának bilincsei alól.Először jól indult minden.Számtalan új lap, sokkal színesebb világ épült ki körülöttünk. Ennek ellenére a szép szó, a míves fogalmazás egyre hátrébb szorult. Ma már szinte senki nem várja el ezt a lapoktól és ez nagyon szomorú. Ez ellen talán csak úgy lehetne tenni, ha egy érdemibb sajtótörvénnyel tennének az újságírók alapműveltségéért, felkészültségéért, iskolázottságukért.
Azért azt nem tagadom ,hogy az elmúlt négy évtized alatt mindig jól esett, ha valakinek az ügyében segíteni lehetett, ha valaki a hatalom , a hivatalok packázásai ellenére megnyerhette már elveszettnek hitt csatáját egy-egy újságcikk erejével. Jól esett, ha valaki tudományos, vagy művészi pályájának összegzéséül engem kért meg a portréja összeállítására. Jó esett az is, ha a háborúban eltűnt testvéröcs sírhelyének megtaláláshoz adhattam információkat a könnyezve hálálkodó nővérnek. És jól esett, ha hazánk egyik legnagyobb írója személyes levelében köszönte meg a róla írottakat.Összegezve az elején feltett kérdésemet,hogy megérte-e a küzdelem, én csak azt mondhatom, ha újra kezdhetném megint csak ezt a pályát választanám, újra csak Sopronba költöznék, hogy itt ismerjek meg rengeteg embert, művészeket, költőket, tudósokat, közéleti személyiségeket, tanárokat, borászokat,iparosokat, mesterembereket, sportolókat, és leginkább sok-sok egyszerű embert és soproni polgárt. Azért,hogy az életükről, róluk írhassak, lehetőleg „Jót s jól”. Mert ebben áll a nagy titok!